Régen a munka nem csupán pénzkereset volt, hanem az ember identitásának bizonyítéka. A földműves keze bár repedezett volt, de büszkén végezte és leste az eredményeket, amelyeket jelentősen befolyásolt az időjárás. A tanító szegény volt, de szavára adtak, megbecsülték. Az orvost tekintély övezte, hiszen életeket mentett. A kétkezi munkásnak bár fájt esténként a dereka, válla, de tudta, hogy épített valamit. A társadalmat nem hangos emberek tartották fent, hanem az olyanok, akik csendben dolgoztak a mindennapokért.
Ma viszont egyre többen nőnek fel úgy, hogy nem látják ezt. Nem számít, mit alkottál, mit teszel hozzá a világhoz, hanem az a lényeg, hány ember kattintott rád a posztod alatt. Ez nem az internet hibája, ez egy mélyebb lelki és társadalmi folyamat.
A ma embere rettentően fél a jelentéktelenségtől. Attól tart, láthatatlan marad, és egyszer nyomtalanul eltűnik. Régen az identitást a család, a közösség, a hivatás, a vallás és a mesterség adta, volt hová tartozni.
Manapság sokan lebegnek egy névtelen tömegben és kétségbeesetten keresik annak bizonyítékát, hogy fontosak. A közösségi média épp erre kínál gyors megoldást. Egy like olyan, mint egy szeretetmorzsa, kicsit megsimogatja a lelket, egy követő meg főleg. Ezért vált ennyire fontossá a posztolás. Az emberek belül üresek és bizonytalanok, és láthatatlanságuk feloldása lett a tartalomgyártás vagy a live-ok sora.
Ez nem önkifejezés, alkotás, hanem segélykiáltás. Ma nem hisszük el, hogy valaki megélt egy pillanatot, ha nincs rá bizonyítéka. Nem nyaralni megy, hanem képeket feltölteni. Nem szerelmes akar lenni, hanem párkapcsolati képeket kitenni. A valóság önmagában már nem elég, ezért le kell fényképezni az ételt, a műkörmöt és mindent, csak hogy mások igazolják, hogy ő volt és van.
Valaha az emberek sokkal erősebben tudták és érezték, hogy a pénz nem mindenható. Azzal is tisztában voltak, hogy a gazdag is lehet hitvány, a szegény pedig tisztességes. A 21. században azonban a vagyonhoz intelligenciát és értékességet társítunk, és annak gondolatát, hogy biztosan jól csinált valamit. Elhitetik velünk, hogy aki sokat keres, fontosabb, aki reklámozza magát, jelentősebb személyiség. Pedig egy idősotthonban dolgozó ápolónak, vagy egy nevelőszülőnek, egy péknek sokkal nagyobb haszna van, mint annak, aki egész nap önmagát és termékeit reklámozza az interneten. Sajnos, ez a nézet jelentősen befolyásolja a fiatalok álmait is.
Sok gyerek nem azért akar híres lenni, mert mondanivalója van. Nem tudós, író, orvos vagy feltaláló szeretne lenni, hanem influenszer. Az az influenszer, aki pénzt és termékeket kap azért, hogy bármit eladjon. Ez korunk tragédiája, mert a figyelem lett a valuta, amellyel fizetünk, miközben nem kapunk érte semmit. A kimerült nővért senki nem videózza, ahogy a gyári munkást sem, a kamionos küzdelme is értéktelen, épp úgy, ahogy kőművesé. Nem trendi a kitartás, a helytállás, a felelősség. Csak az, amit az algoritmus jutalmaz.
Mindeközben nem az a legszomorúbb, hogy a világ ilyen lett, hanem az, hogy sokan ezt már természetesnek veszik. Egy író könyve kevesebb figyelmet kap, mint valaki tíz másodperces grimasza egy videóban. Az erkölcs helyett a siker dominál, és már nem azt kérdezi meg valaki, jó ember-e, hanem hogy mennyi követője van. Pedig a társadalmak mindig akkor kezdenek szétesni, amikor a valódi értékek iránti érzék elveszik. A civilizációt nem a celebek tartják életben, hanem azok, akik hajnalban kelnek, építenek, gyógyítanak, tanítanak. Bár egyre kevesebben tapsolnak nekik.
Talán egyszer még divat lesz a csendes érték, és örülni fogunk annak, ha valaki hozzáértéssel végzi munkáját. A világ fárad, sok a kép, az inger és egyre nagyobb az üresség. Egyre többen vágynak a valódiságra. Arra, amit nem lehet filterekkel feljavítani. Milyen érdekes az ember: amikor beteg, kiszolgáltatott, idős vagy magatehetetlen, biztosan nem ahhoz fordul, akinek sok követője van, hanem azokhoz, akik kedvesek vele, akiknek van idejük rá, és akik hozzáértéssel kezelik a gondjait. Értékelni azonban másokat értékel. Pedig az élet nem algoritmusok sora, és az utcán, ha balesetet szenvedünk, vagy rosszul leszünk, senkit nem érdekel, hogy mennyi követővel rendelkezik, aki elhalad szó nélkül mellettünk, vagy épp lehajol és mentőt hív.
Ám a legtöbben sebezhetetlennek és halhatatlannak gondolják magukat. Így marad a posztolás és vele a félelem, hogy eltűnünk nyom nélkül.
Fotó: Christina Morillo: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/1181303/
