Sára napokig nem tért magához, miután megtudta, hogy Félixet letartóztatták, aki végig azt hazudta, hogy semmi köze Samuhoz, és bármivel gyanúsítják, azt csak az öccse követhette el. Az újságok mindezt úgy tálalták, mint egy kalandos sztorit, amelyben minden a pénz körül forog. Sára nevét nem említették, Samuét viszont igen, aki alig élte túl a támadást.
Sára szabadságot vett ki, és úgy döntött, a gyémántról nem beszél senkinek. Hogyan is magyarázhatta volna meg az eredetét? Egyelőre nem adta el, nem is tudta, mit kezdjen vele, ahhoz túl értékes volt, hogy besétáljon vele az utcáról és felméresse. Soha életében nem gondolta, hogy majd fél napokat fog eltölteni a levéltárban és ott fogja kutatni nagyszülei életét. A régi sajtóból nem sok derült ki, arra azonban rájött, hogy a Szilassy családnak volt valami köze nagyanyja eltűnéséhez. Évekig náluk szolgált, de a családi legendáriumban az állt, hogy nem ment velük, amikor elhagyták az országot. Neki viszont más volt a véleménye.
Az öreg Szilassy, akiről mind több információt sikerült kinyomoznia, nagy szoknyabolond volt, talán volt köztük valami. Nem ez lenne az első és utolsó olyan kapcsolat, ami a ház ura és a neki dolgozó cselédlány között szövődik. Ha viszont ez bekövetkezett, akkor valószínűleg Albert és Félix rokonai. Ettől a gondolattól nem lett boldog. Az a gondolat se hagyta békén, hogy a régiségboltos öregnek köze van az eseményekhez, de még nem tudta, hogy mi. Hiába látszott csendes öregúrnak, nyilvánvalóan titkolt valamit.
A levéltár poros aktái között, ahol délutánra visszavették a fűtést, és igen hideg lett, elhatározta, hogy meglátogatja. Elvégre egy hős, hiszen átvert egy minden hájjal megkent fickót, akit a rendőrség be is kasztlizott, bár tudni lehetett, hogy egy jó ügyvéd nemsokára kiviszi a fogdából. Sára hideglelősen megborzongott, amikor rájött, hogy talán senki nem az, akinek látszik. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és puha szövetkabátja után nyúlt. A cetlin, amin azok a betűk álltak, még a zsebében volt. SPÁ u. 112. Senki nem jött rá, hogy ez tényleg cím-e vagy kód, még az a szerencsétlen srác se, aki bántani akarta őt. Pedig róla egészen mást hitt. Azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy tetszik neki. Ezen majdnem felnevetett. Belebújt a fekete kabátba, nyaka köré tekerte sálát, és elindult a régiségboltba, ahol választ várt a kérdéseire.
A macskaöveken finoman kopogott velúr csizmájának sarka, időnként meg-megcsúszott, mert nem hosszú gyaloglásra tervezték. Már csak pár nap volt karácsonyig, amit az is jelzett, hogy jóval több ember volt az utcákon a megszokottnál. Még szerencse, hogy a főnöke elengedte szabira, mosolyodott el, közben azért hátra-hátra pillantott, nem követi-e valaki. Erre nehéz lett volna válaszolnia, mert sokan loholtak boltról boltra, hogy az ünnepet szebbé tegyék ajándékaikkal.
Ahogy a kirakat elé ért, megtorpant. A redőnyt lehúzták, nem világítottak a fényfüzérek sem, ahogy addig, mintha váratlanul abba maradt volna az élet odabent. Sára sejtette, hogy nem erről volt szó. Közelebb lépett és erősen megzörgette a szürke, viseltes redőnyt. Válasz nem érkezett. Újra meg újra próbálkozott, de csak a csend felelt.
– Tudom, hogy bent van! Nyissa ki! Addig nem megyek el, amíg nem beszélek magával. Hallja? Sára vagyok, a hógömbös!
Mivel erre se érkezett reakció, dühösen belerúgott, mire valaki felhördült odabent.
– Meg van maga húzatva? – nyílt ki az oldalajtó, és megjelent a tulajdonos barna mellényben, kordnadrágban és fehér ingben, vállán hosszú kabáttal, mint aki épp elmenni készül.
– Ne haragudjon, de beszélnünk kell! Úgy gondolom, maga tudja a kérdéseimre a választ. Kérem, segítsen!
– Nem tudom, miről beszél! Honnan tudnék én bármit is, nem ismerem magát! – A férfi közönyösen megrántotta a vállát. – Téved, kisasszony!
Sára azonnal látta rajta, hogy hazudik. A szemhéja remegni kezdett, és mintha el is pirult volna.
– Jól van, de annyit mondjon meg nekem, hogy nem ismerős önnek az SPÁ 112.- valami? Utca? Kód? Sírhely? Már mindennel próbálkoztam, de nem jövök rá.
– SPÁ?
– Fogalmam sincs mi lehet, de maga már… – itt Sára elhallgatott.
– Tudom, öreg vagyok, és ha finom akar lenni, azt mondja, bölcs. Igaza van. Az elsőben mindenképp. Az SPÁ lehetne mondjuk Schneider Pál Ármin, nem gondolja?
A lány álla leesett a csodálkozástól. Ugyan ki lehet az említett?
– Lehet, de nekem nem mond semmit. És a 112?
– Ó, kislány! Az egy régi vendéglő száma volt, de mi úgy mondtuk kocsma. Azon a helyen állt, ahol most a városháza melletti könyvesbolt. Csak akkor Davkának mondták.
– A 112?
– Nem tudom… Már így is sokat mondtam… Tudja, maga nagyon hasonlít a nagyanyjára… Gyönyörű lány volt…
Sára elvörösödött. Nem volt szokva dicsérethez, de most jólesett neki. Bella nagyi, ahogy emlegették…A renitens, a fekete bárány, aki eltűnt… Az öreg szemébe nézett, és kérdeznie se kellett, tudta a választ. Ismerte őt.
– Nemcsak ismertem, de szerettem is, amíg…De hagyjuk. Ennél többet nem mondhatok. Kérem, hagyjon végre békén, és ne kutasson olyan titkok után, amelyekhez nincs köze.
– Köszönöm, de nem hinném, hogy ezektől független lenne az életem. Minden, ami mostanában történt velem, a múltba nyúlik vissza. Mindenesetre hálás vagyok a segítségéért.
– Fogadja meg a tanácsom! Álljon le, menjen haza, és éljen, ahogy eddig. Az élet rövid, ne mocskolja be a múlt emlékeivel. Higgyen nekem! Ez lesz a legjobb. – Azzal megfordult, és becsukta az ajtót.
A csend váratlanul érte a lányt. Davka? A városháza mellett? Vajon hol lehet pontosan, töprengett félhangosan, és esze ágában sem volt hazamenni. Ki a fene lehet az a Schneider Pál Ármin, akinek monogramja a papíron volt? Nem, ezt nem lehet annyiban hagyni. Zsigerileg érezte, hogy nagyot lépett előre, ezért fejébe húzta sapkáját, és elindult vissza a városba, hogy pontot tegyen az ügy végére, ami egy ideje felkavarta a mindennapjait. Továbbra sem volt biztos benne, hogy nem követi senki, főleg, ahogy a szürkület rátelepedett a délutánra.
Karácsony, mosolyodott el, de nem az ünnep miatt, hanem mert akkor szokott hazautazni, de most nem tervezte, mert szülei jönnek hozzá.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
