A világ nemcsak úgy van, nem az égből pottyant. Mi teremtjük, alakítjuk. Mi, emberek és nem azzal, hogy másra mutogatunk, hanem a nemtörődömségünkkel, azzal, hogy nem vagyunk képesek felelősséget vállalni, hogy nem növünk fel a feladatokhoz. Homokba dugjuk a fejünket, mert mindenki hibás, csak mi nem.
Olyan világban élünk, ahol csak a külső számít, és egy bikinis nőért megdöglünk, kivéve, ha irigykedünk rá. Szidjuk, mert öreg, mert nem elég öreg, sportos vagy túl sportos, és semmi más nem foglalkoztat bennünket, csakhogy a nyár elején ki hogyan néz ki.
Panaszkodunk és jajgatunk, hogy mennyire rossz mindenki, de nem vagyunk jobbak, hiszen tolakszunk, ordítunk másokkal, és csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha velünk történik baj, ha bennünket vagy szeretteinket ér baleset, vagy nem jön értük a mentő időben, netán nem azt kapjuk az iskolában, a boltban vagy a hentesnél, amit elvárunk.
A becsületest kiröhögjük, a szabályokat gúnyoljuk, és mindenről megvan a véleményünk, ha kell, ha nem. Senki nem akarja elhinni, hogy egyszerű, középszerű és a nagy átlag része, ami a természet és a világ rendje. Ezért képes felgyújtani magát, és olyan kihívásokban részt venni, amelyek nemcsak szörnyűek és döbbenetesek, hanem egyenesen nevetségesek. Mindegy ma már, hogy valaki hány éves, és nem kamaszos feltűnési viszketegségben szenved, csak figyeljenek fel rá, mert értelmet kizárólag így nyer az élete.
A hazugságok kimeríthetetlen tárházával rendelkezünk, és már nem tudjuk, mi a valóság, vagy ha igen, nem akarjuk elfogadni. Mindenki csodálatos szülő, aki még csodálatosabb gyereket nevel. Előbb hiszünk bármilyen influencernek, mint magunknak, a tapasztalatainknak vagy a könyveknek. Ez utóbbiak lassan, de biztosan veszítik el jelentőségüket.
Millió ember, akik mellett elsétálnánk a hétköznapokban, mondja meg nekünk, hogy melyik a jó parfüm, krém, pelenka, és előbb hiszünk az ismeretleneknek, mint azoknak, akik átéltek bizonyos eseményeket. Ami régi, az rossz, megcsináltatni, javíttatni nem akarunk semmit, hisz van új. Mondjuk, nincs is kivel, mert egyes szakmák észrevétlenül eltűntek, és itt most nem a kádárra vagy az ószeresre gondolunk.
Folyton időhiányra panaszkodunk, közben rengeteg felesleges tevékenységgel töltjük ki a napjaink, és elfelejtünk a valóságban élni. Kapcsolatainkat nem ápoljuk, majd a messengeren felköszöntjük a barátainkat, munkatársainkat, de a munkahelyünkön elmegyünk mellettük szótlanul.
Gyerekeinknek csak jót akarunk, de nem hagyjuk őket élni, megtapasztalni a jót és a rosszat. Azért, hogy nyugtunk legyen, kezükbe nyomjuk a telefont, mert rájuk szólni nem merünk. Bár nem érdekel bennünket mások véleménye, reszketünk attól, hogy megítélnek bennünket. Ennél fontosabb és rémisztőbb kevés dolog van az életünkben. Idegenek véleményétől függünk, miközben azok is szűkölve reszketnek odahaza, de nagy királyok egy névtelen és arctalan profil mögött.
Kedvességet, törődést várunk, de nem adunk semmit, legfeljebb fojtott agressziót. Ábrándozunk a szerelemről, mert régen még tudtak udvarolni a férfiak, ma meg lehetőséget se adunk nekik, azonnal adjuk magunkat. Vágyunk a romantika után, de csírájában öljük meg, követeljük, hogy bennünket királylányként kezeljenek, de csak elhanyagolt, frusztrált nők vagyunk, akik szomorúan üldögélnek odahaza, mert senki nem borul le előttük. A férfiak meg lassan eltűnnek, mert elnyomjuk őket, ha tehetjük. Ők erre agresszióval felelnek, vagy egyszerűen értetlenül tekintenek ránk…
Olyan világban élünk, amelyben csak az van jelen, aki megmutatja magát, de pőrén, és mi kommenteljük a jót, rosszat, miközben elfeledjük, hogy a magánélet védelme szent, hogy nincs jogunk másokat megszólni, hogy mi se vagyunk jobbak, csak elhitetjük.
Ebben a világban muszáj műkörmöt, műszempillát csináltatni, és mindenkinek egyformának kell lennie. A száj felpumpálása annyira dermesztően idegen egy női arctól, hogy lassan megrémülünk tőle. Nem riaszt vissza bennünket az sem, hogy nehéz megkülönböztetni a sok egyforma nőt, akik egyforma ruhában, sminkben, megcsináltatott mellben és arcban hirdetik, hogy mennyire elfogadják saját magukat. Erre van igény, a férfiak ezt díjazzák, talán odahaza nem.
Ma már alig mer valaki kilépni a sorból, mert a csorda szétcincálja. Azt bőgi, hogy vegyél fel bármit, nézz ki kedved szerint, de úgy lenne jó, ha az ízlésességet és a korlátaidat nem felejtenéd el. Pedig vannak gikszerek. Lehet tagadni, de nem mindenkinek áll jól a simára vasalt, lapos haj, a sort és tapadós felső. Nem kell zsákban járnia, de a tükör nem hazudik, legfeljebb csak a média, a barátok vagy a net.
Vajon mikor tűnt el az idők során a barátnőm kifejezés, mert egyre gyakrabban hallani, hogy ő volt a legjobb barátom, és a lány lányra gondol. Nem lehet már két nő barátnő anélkül, hogy ne feltételeznénk róluk szexuális kapcsolatot?
Mikor lett mindenki szakértő az élet összes területén (orvos, tanár, szakács, életmód, mert eddig a focihoz értett csak mindenki, ma már a fotózáshoz, a gyerekneveléshez és a sminkeléshez is)?
Harcolunk a tanárral, orvossal, bolti eladóval, mert mi akarjuk megmondani neki, hogyan tegye a dolgát. Oly mértékű az arrogancia, hogy kilószámra árulhatnák a piacon.
Volt egy internet és mobilok előtti világ és van a mostani. Egyik se jobb, mint a másik, de a mostanit még nem tudjuk kezelni. Volt rá 30 évünk, vagy kevesebb, de nem értünk fel még az újhoz. Nagy kanállal habzsoljuk, de megakad a torkunkon.
Jó lenne tudni, lehet-e még lassítani? Kiszállni nem, ez végleges. De megállni, nagy levegőt venni? Vagy elmegy az élet mellettünk? Meglehet, de bármit is teszünk, el fog, legfeljebb rosszul érezzük magunkat benne.
Tényleg jó lenne a mában, a mostban és valamivel igazabban és türelmesebben élni, nem?
Kép forrása: Pinterest
