A férj
Zsóka döntött és én örülök. Nem mondom, hogy nem lepett meg, de valljuk be, felesleges lett volna húzni-vonni, ami nem működik. Nem féltem őt, el fog boldogulni, ahogy én is, főleg ebben az új világban, ahol a legnagyobb bajom a nyelvtudás hiánya. De ez se rettent vissza, hisz van állásom, aláírtam egy évre, és a többi nem számít. Lesz pénzem, lehetőségem az újra, és végre nem leszek többé öreg, kisvárosi fodrász, akit körberajonganak, pedig meg se érdemli. Na, jó, ez utóbbi irónia. Kedves és figyelmes vagyok a kuncsaftokkal, épp annyira, amennyire muszáj.
Mit ad isten, felhívott Laci barátom is, hogy hallott a válásunkról, és kérdezte, jól vagyok-e. Elújságoltam neki a dolgok állását, mire azt felelte, kijön hozzám egy kicsit, dumáljunk. Sejtettem, hogy nem a szívfájdalmam érdekli, hanem a kaland, amelyről azt hiszi, neki is jár. Bólintottam. Nem láthatta. Ami ebben az időszakban mégis pozitív, az az, hogy edzek, futok, bár ez utóbbit rühellem. Tudom, hogy nemsokára haza kell majd mennem, és szembe kell néznem azzal, hogy a házunk elveszik, ahogy a kert és a közös éveink emléke is. Nem vagyok egy nosztalgiára hajlamos fajta, de azért megijeszt a lehetőség, hogy nincs biztos hátterem. Ez persze nevetséges, mert én akartam, hogy így legyen, és most még se vagyok maradéktalanul boldog.
Juditka hazament, néha felhív, de nem hoz lázba. Ahogy egy nő sem, pedig van itt bőven. Öreg, fiatal, sovány, gömbölyded, de valahogy darab darab mind, arról nem beszélve, hogy nem is szabadok. Érdekes, hogy amíg én nem voltam szabad préda, vagy ők nem tűntek elérhetőnek, addig sokkal izgalmasabbnak láttam a világot.
Most épp angolul tanulok, és várom, hogy a gyerekek leszedjék a fejem, mert ez a dolguk, hiszen nem sejtették, hogy szüleik válni fognak. Jól éltünk. Unalmasan, de jól.
A lányom tette meg az első lépést, és minden előzetes kedvesség nélkül letámadott.
– Apa! Mi a fene ütött beléd? A te korodban senki nem költözik el és kezd új életet egy másik országban! Még a nyelvet se tudod, és mit gondolsz, ki fogja rád nyitni az ajtót, ha beteg leszel? Normális vagy? – Mindezt egyszuszra, hangosan és kíméletlenül.
– Szervusz, kislányom! Neked is minden jót! – feleltem gúnyosan. – Nem túl jó hallani tőled, hogy ennyire sokra tartasz.
– Nem erről van szó, apa! Fel se fogod, mit csinálsz! Anya egyedül marad, te ott játszod a Don Juant, és azt képzeled, hogy be fogsz illeszkedni, mert nyaraltál pár napig és tetszett? Mi lesz a boltoddal, az embereiddel?
– Rendben lesznek. Nem vagyok pótolhatatlan, majd felesben működtetem, úgyis mindig meg akarta venni egy ürge.
– Anya pasija? A másik Don Juan?
– Ne beszélj így anyádról! Higgadj le! Egy hét múlva otthon leszek, és akkor megtárgyaljuk a részleteket. És kislányom, ne feledd, nem vagy az anyám!
Erre nem válaszolt, de hallottam, hogy sír. Ettől nekem is rossz kedvem lett és elszállt belőlem a méreg.
– Édesem, nekem se könnyű! Hadd intézzem az életem úgy, ahogy nekem tetszik. Ígérem, hogy jó lesz, és te is meg tudsz vele birkózni, rendben?
Hogy ilyesmit miért mondtam, nem tudom, talán magamat is meg akartam nyugtatni. Most, hogy a változás küszöbén álltam, nem voltam teljesen biztos a döntésemben. Zsókáéban igen, és tudtam, makacs, visszaút nála nincs.
Így levontam a konzekvenciát. Válunk, mert ezt akartam. Új életet kezdek, amit szintén akartam. Nem abban a porfészekben vagyok, ahol egész életemet töltöttem, és ez is az én döntésem. A gyerekeim meg fogják érteni. Lesz pénzem, mert a fizetésemet szinte egészben elrakhatom.
Ha minden ennyire jó és csodálatos, akkor viszont miért nem érzek tűzijátékot és fene nagy eufóriát?
Amikor letettem a telefont, sokáig ültem az ágyam szélén az apró, semmitmondó hotelszobában, és az járt az eszemben, hogy itt a tenger, süt a nap, ragyognak az ernyők a parton, én mégis üres vagyok. Mi a fene lesz így az egészből?
Vége
Kép forrása: Pinterest
