„A hatalom megront, az abszolút hatalom pedig abszolút módon megront.” – írta Lord Acton a 19. század végén. Ez a mondat szinte közhellyé vált, mégis örök érvényű. A hatalomvágy nem pusztán az irányítás vagy a vezetés igénye. A valódi, mély hatalomvágy ennél sokkal sötétebb, mert arról szól, hogy az ember ne csak befolyást gyakoroljon, hanem mások életét, döntéseit, sőt még a gondolatait is saját akarata alá rendelje. Még a kriminalisztikában is gyakran előfordul, hogy a nemi erőszaktevőkről az derül ki, hogy nem szexuális indíttatásúak csupán, hanem az elkövető meg akarta mutatni a világnak, hogy a kezében összpontosul az irányítás.
A hatalomvágynak a politikában, társadalmi szinten általában két arca van: van, aki azért törekszik hatalomra, mert bízik abban, hogy jobbá teheti a világot. Ilyen volt például Nelson Mandela, ami 27 év börtön után sem bosszúból akarta vezetni Dél-Afrikát. Ő bebizonyította, hogy a hatalom is szolgálhatja a közjót.
A másik arca, amikor a fentiekről szó sincs, ebben az esetben a hatalom önmagáért szükséges, és minden más, emberek, igazság, felelősség csak eszközzé válik. Ez a fajta vágy elpusztíthatatlan és sosem lakik jól. Nem lehet észérvekkel feldolgozni, sem megmagyarázni. Napóleon Bonaparte minden tettével bizonyította a fent említetteket, és még a fogságban is csak azon törte a fejét, hogyan térhetne vissza. Azok, akik megtapasztalják mámorát, nem képesek lemondani róla, olyan, mint egy könyörtelen kábítószer.
Ha azt gondoljuk, hogy csak a hadszíntereken vagy épp csak a politika színpadán van jelen, jusson eszünkbe, hogy hányan alkalmaznak erőt azokkal szemben, akikre rá akarják kényszeríteni az akaratukat. A társadalom jó példát szolgáltat erre edzők, tanárok vagy épp orvosok személyében, akik élvezik, ha függnek tőlük. Természetesen ez nem általánosítható, de minden ember találkozott már olyanokkal, akik nem egyszer éltek vissza azzal kis hatalommal, amivel rendelkeztek. Ez jellemző a hivatalnokokra, a házmesterekre (ma portaszolgálatnak hívjuk), és ha belegondolunk, a múzeumokban tevékenykedő őrökre is. Megrészegít és visszaélésekre késztet mindenkit, akinek egy cseppnyi is jut belőle.
A pszichológia szerint a hatalomvágy mögött súlyos bizonytalanság áll. Sokan az önértékelés hiányát akarják pótolni a mások feletti uralommal. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a legtöbb ember fél a jelentéktelenségtől, és ahhoz, hogy nyomot hagyjon a világban, nem megfelelő eszközökhöz folyamodik. Mindezek mellett egyesek úgy érzik, hogy csak akkor tudnak helyes irányba terelni valakit, ha minden döntést ők hoznak meg helyette. Ilyen lehet a szülő is, aki nem hagyja gyerekét arról határozni, mire is vágyik igazán. Lásd szakma-egyetem ellentét!
Nietzsche egyszer azt mondta: Nem az igazságért küzdenek sokan, hanem a hatalomért. Ez azokra mindenképp igaz, akik minden erkölcsi gátlást félresöpörnek céljaik eléréséért. A történelem számos példával szolgál, vegyük elsőre Nicolae Ceaușescut, Románia volt diktátorát, aki akkor sem volt képes lemondani róla, amikor már egy egész ország nyíltan szembefordult vele. Hitler is inkább magával rántotta egész Németországot a pusztulásba, de nem tudta elengedni az irányítást. Sztálin is fokozatosan paranoiássá vált, hataloméhsége milliók életét követelte. Már a szűkebb környezete is rettegett tőle, ez okozta többek között a halálát is, mert agyvérzését nem fedezték fel csak jóval később, hisz senki nem mert belépni a hálószobájába.
Mindhárman, és még oly sokan a történelem során bizonyíthatják, hogy aki egyszer a csúcsra ér, ritkán hajlandó onnan önként távozni. Pedig az események megmutatták, hogy a hatalom megtartásáért sokkal véresebb csaták dúlnak, mint a megszerzéséért. A római császárok intrikái, a királygyilkosságok, a hidegháború eseményei, vagy a mai politikai rendszerek választásokat befolyásoló harca nem szól másról, mint arról, hogy a hatalom édes ízétől nehéz megszabadulni.
Orwell így fogalmazott: „A hatalom nem eszköz, hanem cél. Nem azért alapítunk diktatúrát, hogy megvédjük a forradalmat, forradalmat azért csinálunk, hogy diktatúrát hozzunk létre.” Sajnos, szavai ma is hitelesek, hiszen a hatalomvágy önmagát táplálja, nincs olyan, hogy elég, legfeljebb, ha önmagába fullad.
Hogy közben hányan és hogyan roppannak bele, vagy pusztulnak el, az a hatalmon lévőt nem érdekli, és nem érdekelte soha. Ettől képes a csúcson maradni hosszú ideig. A lelkiismeret hiánya teszi a képviselőit szörnyeteggé.
Kép forrása: Pinterest
