„A földet akarták megmenteni, és közben elveszítették önmagukat.”
(Kodolányi János)
Van egy vidék Magyarország délnyugati szegletében, ahol a templomok harangjai már csak a múltat visszhangozzák. Az Ormánság hajdan gazdag, dolgos paraszti világ otthona volt, földje termékeny, népe büszke, református hite mély. Épp itt, ezen a területen történt meg az, ami sehol máshol: egy egész nép tudatosan lemondott a jövőjéről.
Az ormánsági egykeség nem csupán demográfiai adat, hanem a föld és a félelem között rekedt ember tragédiáját meséli el.
A 19. század vége felé a parasztcsaládok ráébredtek arra az elkerülhetetlen tényre, hogy a föld kevés, az örökség szétaprózódik, és közelít a szegénység. Egyetlen megoldást láttak mindez orvoslására, mégpedig azt, hogy kizárólag egy gyermeket hagyjanak csak maguk után, lehetőleg fiút, aki majd továbbviszi a nevet, a házat és a birtokot. A többi gyerek a létbizonytalanság szimbóluma lett.
Így született meg az „egyke” gondolata, és vele együtt a pusztulás is. A föld valóban megmaradt, de a közösség lassan elporladt körülötte. A családok elkezdték korlátozni a gyereklétszámot, de ez eleinte csak gazdasági racionalitásnak tűnt. Idővel azonban erkölcsi, vallási és közösségi normává vált, amely kimondta, hogy szégyen több gyereket vállalni. Azokban az időkben, amikor a fogamzásgátlásról szinte alig tudtak az emberek, belegondolni sem könnyű, hány terhességet kellett megszakítani, és hány nő lelte halálát, mert nem látott más kiutat a szégyen elkerülésére. Öngyilkosságba menekültek, de sokan haltak bele a szakszerűtlen terhességmegszakításokba is.
Az ormánsági ember bár a jövőben reménykedett, csak a birtokát akarta megőrizni. A templomokban fogytak a keresztelések, a temetőkben viszont nőtt a sírkövek száma. Családok haltak ki, és velük együtt a hit is kihűlt. Magányos porták, elnémult utcák, fásult emberek maradtak lassacskán, vele az önpusztítás, mert a biztonságvágy nagyobb volt a szeretetnél, a föld az életnél. Az ormánsági ember a birtokát akarta örökíteni, de eljutott odáig, hogy nem maradt kinek. Örökös nélkül már nem volt értelme. Az ő megrázó döntésük ma is arra figyelmeztet mindenkit, hogy nem vezet jóra, ha a félelem irányítja a jövőt, miközben elfelejti a múltat.
Kodolányi János Földindulás c. novellájában mélyen érinti a témát, és kimondja, az ormánsági ember a földért cserébe lemondott a saját jövőjéről. Az egykeség nem pusztán demográfiai jelenség lett, hanem lelki és erkölcsi válság is. A családcentrikus, vallásos, paraszti életforma helyett egy rideg, birtokféltő individualizmus vált uralkodóvá és ez okozta az ormánsági ember vesztét.
Az egykeség annyira híressé vált az országban, hogy néprajzi toposszá lett. Máshol is korlátozták a gyerekek születését, de sehol nem ilyen tudatosan és tömegesen. A 20. század közepére az állami politikai és társadalmi változások megtörték ezt a jelenséget, hiszen az iparosodás és a városokba költözés új perspektívákat nyújtott, de az Ormánság elnéptelenedett, hátrányos helyzetű térség lett mára.
„Az egy gyerek a ház jövője, kettő már a végzete” – mondás tragédiává vált.
Kép forrása: Népszava
