A kamasz nem kér segítséget, képtelen rá, de jelez. Reméli, hogy valaki végre észreveszi, mennyire szüksége lenne rá. Hangos, káromkodik, viháncol és feltűnősködik, ami a kor lételeme, mert meg kell mutatnia, hogy létezik, miközben belül szenved. Már látja, hogy apja vagy anyja nem isten, csak egy ember hibákkal. Tapasztalja a köztük lévő viszonyt, tudja, mikor hazudnak, és megéli, hogy nem figyelnek rá. Kinyílt a szeme, az ajándékokat elfogadja, bolond lenne nem tenni, de már nem lehet megvesztegetni, és kitörölni szívéből a fájdalmat.
Zűrzavaros időszakot él meg, és nekünk, szülőknek nem lehet az a mentségünk, hogy nem vettük észre, ha baj van. Persze leráznak, hárítanak és tüskések, de mégis azt várják, hogy mi áthatoljunk a falon, és ne hagyjuk magukra őket egy sarokban, ahol szoronganak és szenvednek.
Fel se tudjuk fogni, hogy a közösségi média mekkora hatással van rájuk. Nem az számít, ha mi szépnek, soványnak látjuk őket, hanem az, amit ott tapasztalnak. Olyasféle megfelelési kényszerrel küzdenek, amely egy érett felnőttet is ledönt a lábáról, ők azonban még láthatatlanok, miközben a sorból se akarnak kilógni.
A gyerek, akit tegnap még vidámnak láttunk, ma nem mosolyog, nem beszél és nem kér segítséget. Ha le akarja küzdeni a lelkében fészkelő fájdalmat, testi fájdalmat kreál. Olykor vagdosni kezdi magát, amelyet eltakar. Addig, amíg a karja fáj, vérzik, nem vérzik a szíve. A majd kinövi, elmúlik, ugyan mi baja lenne, hiszen mindent megkap-hozzáállás nem segít. Nem mindig növi ki, néha belesüpped, belebetegszik…
A kamasz lelkének fájdalmát ritkán látni nyílt sebként. Amikor gyerekünk kicsi, azonnal ugrunk, fertőtlenítünk, élvédőket teszünk a lakás millió pontjára, és a csillagokat is lehozzuk, de ahogy múlik az idő, szülőségünk mintha alábbhagyna. Pedig a nagyobb gyerek is üzen: elmaradnak a barátai, bezárkózik a szobájába, romlanak a jegyei, türelmetlen, ingerlékeny, vagy épp túl csendes lesz. Fáj a feje, gyomra, álmatlansággal küzd, és ezek nem orvos után kiáltanak, hanem a lélek segélykiáltásai.
Azzal, hogy hallgat, nem azt közvetíti, hogy nincs baj. Egyszerűen nem tudja megfogalmazni, mi bántja. Csak érzi, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor nem tanácsra van szüksége, hanem biztonságra. Nem ítéletet kell mondanunk, hanem elfogadásra kell törekednünk. Ha beszél, meg kell hallgatnunk, de igazán. Ő már nem az a kisgyerek, akinek azt mondjuk, mindjárt, várj egy percet, aztán elfelejtjük. A kamasz bezárul, és elkönyveli, hogy próbálkozott, és nem talált odafigyelésre.
Az otthon az egyetlen hely, ahol nem kell(ene) szerepet játszania. Ha ezt tudja, jó eséllyel fog megnyílni. Merjünk kérdezni tőle, de ne félvállról. Ne csak akkor, ha látjuk, hogy bántja valami. Olyankor is, amikor látszólag rendben van. Legyünk mellette, ha eltaszít minket, mert lehet, hogy csak teszteli, mellette vagyunk-e valóban.
Sokat segít az is, ha nem felejtjük el, hogy valaha mi is küzdöttünk.
Ő nem „kis felnőtt”, aki majd rendezi a gondolatait, és reggel felébredve vidáman megy iskolába. Viharban sodródó lélek, aki most tanulja, kicsoda is valójában. Szorong, utálja magát, magányos és a csalódásait nem képes feldolgozni. Csalódik önmagában, mert nem olyan, amilyennek szeretne lenni, de a környezetében, a barátaiban, az addigi értékekben, a kapcsolatokban és a szerelemben is, és mindez együtt komoly bajjá alakulhat.
Ha nem vagyunk képes segíteni neki, ne szégyelljük szakember segítségét kérni. A pszichológus nem luxus, hanem életmentős segítség is lehet. Sajnos, sokan még mindig nem értik, hogy a kamasz másoknak jobban megnyílik, ezen megsértődnek, nem beszélve arról, hogy a pszichológus szerepét is lekicsinylik rengetegen. Azt sem könnyű elviselni, hogy „vájkál” a magánéletünkben, és bár nem alkot ítéletet, kitárul előtte az a világ, amit mi tökéletesként hirdetünk a közösségi médiában.
A gyerekünk tükör. Nem akkor, amikor még cuki baba, akivel cuki képeket posztolhatunk begyűjtve a lájkokat, hanem ahogy elindul a tinédzserkor felé, ahová mi alig látunk bele. Ha előtte nem alapozzuk meg bizalmat, ha nem lesz jó kapcsolatunk, ha felületesen foglalkozunk gyerekeinkkel, akkor ne csodálkozzunk az elzárkózásokon, a durva szemrehányásokon, amiket kapunk, mert a kamasz már nem hízeleg. Lát minket, és ennek nem mindenki örül.
Egy biztos, nem szabad elengedni a kezüket. Még akkor sem, ha pokolian nehéz, ha mi is kiborulunk és sírunk esetenként. Idővel visszatérnek hozzánk, de csak akkor, ha szerettük, elviseltük őket a legnehezebb időszakban is.
Kép forrása: istock
