És valóban értett hozzá. Bár egy ellenszenves embernek tűnt, a javítással elboldogult, csak azt az önelégült arcot nem tudta törölni a fejéről, amikor Eliza megköszönte neki.
– Mivel tartozom? – kérdezte a lány, ami költői kérdés volt, hiszen a munkatársa, és biztos volt benne, hogy majd legyint egyet, de Benedek, akit egyáltalán nem zavart, hogy Dávid jelen van, ennyit mondott:
– Nem kell aggódnod, tudom, hol laksz, majd meglátogatlak és rendezzük!
Eliza kicsit elsápadt és zavarba jött, mert ez a beszélgetés azt sejtette, hogy több van köztük, mint egyszerű munkakapcsolat. Hirtelen nem tudott mit válaszolni, csak hagyta, hogy a srác összepakolja a szerszámait és felszívódjon. Dávid úgy állt ott az ajtófélfát támasztva, mint aki ötödik keréknek érzi magát egy kocsiban.
– Ti… vagy nem jól értelmezem? – nézett kissé idegesen a földön térdelő lányra, aki a lefolyóba pottyant fésűje után kotorászott.
– Ti semmi! Nem segítenél?
– Dehogynem! Merre van a felmosó? Ja, látom!
– Az a rohadt kefe! Kicsi, de annál fürgébb…Hogy a francba tudnak a tárgyak épp oda esni, ahová nem szabad?
Dávid felnevetett. Nézte kibomló haját, durcás száját, és az járt a fejében, mennyire más, mint a volt felesége. Ő aztán nem tett egy szalmaszálat se keresztbe. Mindig dolgozott, mindig intézett valamit, de otthon nem volt hajlandó a kényelmükkel törődni. Részben ezt elégelte meg, de persze meg tudtak volna fizetni egy bejárónőt, azt azonban ő nem akarta. Így marha módjára inkább felvállalta a házimunkát, ahelyett, hogy megosztoztak volna rajta. Lehajolt, egy mozdulattal belenyúlt a mocskos lébe és kihúzta a kefét.
– Hát…Én nem biztos, hogy használnám… – jegyezte meg.
– Pedig fogom… Csinálok egy kávét, jó, és ha maradsz, akkor reggelit is… – hangzott a csalódott válasz.
Eliza fejében az járt miközben Dávidra gondolt, arra, milyen jó lenne, ha nem a lefolyóban turkálna, hanem mondjuk megcsókolná őt, hogy még egy csőtörés is végződhet jól, ha az ember lánya ügyes. Jólesett látnia, hogy a fiú milyen szakértelemmel és igyekezettel tünteti el a károkat, hogy mennyire nem esik neki nehezére a felmosóval bánni. Hálát adott a jóistennek, az elromló csapnak vagy bárminek, hogy része lehet most egy előre nem tervezett találkozásban.
– Szívesen! Nagyon örülök, hogy segíthetek. Látom, ezzel a fickóval nem vagy kibékülve. – A csont még nem volt teljesen lerágva...
– Nem… Olyan, mint egy kandúr, ami beleesett a tejfölös csuporba…
Dávid nem értette. Arcára kiült a kérdés.
– Minden nőt el akar kapni, mert akkora macsónak képzeli magát.
– Nem lehet, hogy csak téged?
– Szerintem bárki jöhetne neki. Te nem látod, hogyan néz a többiekre. – Eliza se látta, de azt mégse mondhatta, hogy Benedek úgy viselkedik, mintha ő lenne a főnyeremény, és le akarja vadászni.
Ahogy elkészült a kávé, letette az asztalra, majd a hűtőből egyszerű dolgokat szedett elő. Vajat és sajtot. Más nem volt benne.
– Hoppá! – morogta.
– Ne aggódj, úgyis ettem már! A kávé elég lesz.
– Dávid, kérdezhetek valamit? – nézett végre a fiúra anélkül, hogy bármit csinált volna. Egyenesen a szemébe fúrta a tekintetét és úgy döntött, megkérdezi, miért hátrált meg a találkozásuk után.
– Persze, mondd!
Ekkor csengettek. Valaki ráfeküdt a csengőre, és olyan agresszíven nyomta, hogy nem akart félbeszakadni a csengés.
– Hagyd, majd én! Ma én vagyok a Grál lovag! – mondta Dávid, mert Eliza épp leült a kicsi, összecsukható székre, hogy megegye az első falat sajtot, amit a tányérjára tett.
A következő pillanatban már tompa puffanás hallatszott. Összetéveszthetetlenül jelezte, hogy valaki elvágódott. Az ajtó előtt Benedek hevert, pillanatnyilag mozdulatlanul.
– Úristen! Ez mi volt? – kiáltott fel odafutva hozzájuk.
– Épp csak válaszoltam neki egy kellemetlen kérdésére.
– Így? Mit kérdezett, amiért ütnöd kellett?
– Megdugtad már és az enyém a terep? Ennyit!
– A rohadék!
A földön fekvő ekkor finoman éledezni kezdett. Orrából szivárgott a vér, arcán kegyetlen vigyor ült.
– Szóval meg – nyögte ki, mire Dávid majdnem megütötte még egyszer.
– Takarodj! – ordított rá. – Nem állok jót magamért, ha még egyszer itt látlak.
A másik feltápászkodott, majd vérző orrát tapogatva halkan megjegyezte:
– Neked annyi, kis lovag! – Azzal megfordult, vállát nyakába húzva elindult a lépcső felé, miközben valakivel beszélt félhangosan.
– Ki kell cserélned a zárakat, mielőtt ez a nyomorult valahogyan bejut hozzád! – fordult a lány felé. – Láttam a kezében egy kulcsot. Nem tudom, honnan szerezte, azt meg főleg nem, hogy akkor miért csengetett.
– Kulcsot? Egyetlen pótkulcsom van, az is a… A fiókomban… Ez nem lehet igaz… Belenyúlt? Mit kereshetett? Lehet, hogy nem miattam jött, hanem…
– Hanem mi?
Eliza hallgatott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
