A gonoszság sajnos jelen van a mindennapjainkban. Látjuk, tapasztaljuk és nem is fogjuk fel teljesen. Amikor a Netflixen mindenki a Squid Game c. sorozat lázában égett, felvetődött többekben is, hogy vajon van-e valós alapja. Elképzelhetetlennek látszott, hogy igen, ugyanis embereket gyilkolni, egymás ellen fordítani és megöletni a leggyengébbet, maga lett volna a nagybetűs Szörnyűség. Mégse hagyott nyugton bennünket a gondolat…
De tudhatjuk, a történelem nem tanít bennünket semmire, hiába mondjuk, hogy levontuk a tanulságot, és megértjük, hogy a borzalmak mindenkit elérhetnek. A történelem nem tanulópénz az emberiség számára, mert képes újra meg újra elkövetni ugyanazokat a bűnöket. Amikor azon szörnyülködünk, hogy miféle kínzásmódokat alkalmaztak a középkorban, amikor nőket égettek meg máglyákon, amikor emberek fejét tűzték karóra, akkor azt gondoljuk, jó, jó, de a háború ilyen, legyen az vallásháború vagy épp területszerző.
Ugyanígy fogadkozunk, hogy soha többé koncentrációs táborok, tömegsírok, és a II. világháború után mégiscsak megtörténtek azok az események, amelyeknek sosem lett volna szabad. Gondoljunk csak a délszláv háborúra, nem volt olyan régen.
Kimondani is nehéz, de Szarajevó ostroma alatt emberszafarira került sor. Mindez a 90-es években. Egy morálisan tarthatatlan gyilkolássorozatra derült fény, amelyben külföldiek pénzt fizettek azért, hogy civil lakosokra lövöldözhessenek. Gyerekekre, idősekre, terhes nőkre, és mindegyiknek külön ára volt. Ez nem a háború velejárója volt, hanem színtiszta üzlet, amely brutalitással társult.
A milánói ügyészség november elején kiterjedt vizsgálatot indított, amely azt hivatott kideríteni, kik voltak azok, akik részt vettek az emberszafariban.
A vád szerint olaszok, amerikaiak, oroszok csakis azért utaztak Szarajevóba, hogy részt vegyenek ebben. 80-100 ezer eurót fizettek a szabad gyilkolásért. Volt egy árlista, amelyen fel volt tüntetve, ki mennyit ér. A gyerekek voltak a legdrágábbak, a szabad prédák pedig a nők és az idősek. Mindehhez a logisztika is ki volt találva. Az utasokat Triesztből Belgrádba vitték, onnan pedig a szerb alakulatok a szarajevói dombokra kísérték őket, hogy könnyen tudjanak civil célpontokra lövöldözni.
Ez nem az ellenség likvidálása volt, ők nem katonák voltak, hanem ártatlan civilek, akik azért haltak meg, mert a beteges élvezet kedvéért meggyilkolták őket. Hogy még a gyerekek is célpontok lettek, még undorítóbbá teszi az egész vadászatot.
A felelősséget azóta is elkenték, nem folytak komoly vizsgálatok az ügyben, ami rámutat arra, mennyire sokáig nem foglalkoztak a hatóságok a témával. A szarajevói vadászat egy olyan sötét fejezet az emberiség történelmében, amely megmutatja, hogy mire képesek az ember. Hogy vannak, akik szórakozásból tudnak ölni, és ez nem más, mint a polgári humanitás csődje.
Az olasz nyomozás élén Alessandro Gobbi ügyész áll. A feljelentést Ezio Gavazzeni újságíró és író nyújtotta be, aki éveken át gyűjtötte a bizonyítékokat. Egy 2022-ben készült dokumentumfilm, a Sarajevo Safari állítja, hogy a 90-es években élő civilekre lőhettek szerb mesterlövészállásokból azok, akik egy milánói háromszobás lakás árát hajlandóak voltak kifizetni ezért. Itt nem egy-két emberről van csak szó, hanem akár száz potenciális résztvevőről. Ez nem spontán bűntett, hanem szervezett, üzleti alapú kegyetlen gyilkolászás. Persze azonnal felmerül a kérdés, hogy ha erre 30 évvel később derül fény, vajon mi az, ami eltemetve maradt a múltban?
Szarajevó túlélői számára ezek nem városi legendák, mint ahogy szeretnék elhitetni egyesek. Nekik a gyerekkoruk, a holttestekkel tarkított utcák és szeretteik elvesztése. A tény, hogy vannak és voltak olyanok, akiknek vadászterülete lett egy főváros és környéke, és civilek lemészárlásában lelték örömüket, mindent elmond az emberi gonoszság határáról.
Az ügyészség kimondta: el kell számoltatni a résztvevőket, nem úszhatják meg. A múlt köztünk és velünk él. Az ostrom traumáját még sok generáció viszi tovább, és nehezen fog kilábalni belőle. A pénz és a hatalom olyasmit eredményezett, amit felfogni képtelenek vagyunk.
Egy biztos: nem engedhetjük meg, hogy ez még egyszer megismétlődhessen. Zárójelben pedig csak annyit jegyezzünk meg, hogy a szerbek egyazon országban éltek a bosnyákokkal, házasodtak, üzleteltek, barátkoztak velük, de Jugoszlávia széthullásánál már nem törődtek azzal, ki volt addig a legjobb barátjuk, munkatársuk. Már csak az ellenséget látták… És az elleneség nem külső agresszor volt, mint akitől úgy rettegett a délszláv állam 50 éven át…
Kép forrása: Pinterest
