Kevés művészpáros létezik a filmtörténetben, akik neve úgy összeforrt, mint Oliver Hardyé és Stan Laurelé. A két örök bohóc neve még száz év távlatából is képes mosolyt csalni az arcunkra. Ám a mögöttük rejlő történet nemcsak filmes mese, nemcsak egy sikeres karrier, hanem két nagyon különböző, egymást mégis kiegészítő ember krónikája, akik szinte testvérekként szerették egymást.
Stan Laurel 1890-ben született Angliában. Már gyerekként is otthonosan mozgott a színtársulatok kulisszái között, mert vándorszínészek között nőtt fel. Mindig vevő volt a humorra, és a burleszk szinte a vérében csörgedezett.
Oliver Hardy 1892-ben született Amerikában. Nevetése hangos volt, termete tekintélyt parancsoló, ugyanakkor ő maga érzékeny ember volt, és sokkal törékenyebb, mint azt külseje alapján feltételezni lehetett volna.
Külön-külön mindketten hosszú utat jártak be, mire Hollywoodban egymás mellé sodorta őket a sors. A világ akkortájt a filmkészítés lázas korszakát élte, és talán soha nem volt kedvezőbb pillanat két ember találkozására, amikor is végül megtörtént. A kezdet nem volt tudatos, fokozatosan jöttek csak rá, hogy együtt sokkal fényesebben ragyognak, mint egymás nélkül.
Stan volt a gondolkodó, a megfigyelő, akinek arcjátékában benne volt a gyermeki ártatlanság és a szívszorító bánat is egyszerre, míg Ollie a büszke, folyton méltatlankodó nagyember szerepét játszotta, aki csendesen tűrte barátja ügyefogyottságát. Kapcsolatuk titka az volt, hogy nem szerepet játszottak, hanem önmagukat adták. A két férfi között fel sem merült a rivalizálás, Stan kreatív volt, perfekcionista, Ollie meg a nyugalom és a támogató erő.
Barátságuk valóban nemcsak a kamerák kereszttüzében létezett. Amikor az egyikük beteg lett, a másik mellette állt. Ha valamelyikük házassága tönkrement, a másik támasza lett a nehéz időkben. Soha nem volt köztük hangos vita, mert mindketten érzékenyek és jólelkűek voltak. A világ szemében olyan emberi kötelék példáját testesítették meg, amely rendkívül ritka.
Már a némafilmes időkben hatalmas sztárokká váltak, de a hangosfilm sokakkal ellentétben emelte őket magasabb szintre. Ollie mély, bársonyos hangja, Stan vékony, tétova beszéde tökéletesen illett ikonikus karaktereikhez. A világ minden táján rajongtak értük. Az 1932-es turnéjuk például tömeghisztériát váltott ki. Humoruk mindvégig univerzális maradt. Nem foglalkoztak politikával, hanem az emberi esendőséget mutatták be gyermeki ártatlansággal vagy épp buta ügyetlenkedéssel.
A II. világháborút követően a világ kezdett átalakulni, és Hollywood már nem volt vevő a burleszkre. A páros lassan háttérbe szorult, másféle humor került a vászonra. 1953-54-ben még turnéztak egyet Európában, de Hardy egészsége ekkorra már megromlott. Még próbálkozott, hisz barátságuk erősebb volt a fájdalomnál, de idővel fel kellett adnia.
Oliver Hardy 1957-ben halt meg. Stan Laurel ettől kezdve nem lépett fel nélküle. Nem akart új partnert. Azt nyilatkozta, hogy nem érdemelné meg Ollie bizalmát, ha megpróbálná valaki mással helyettesíteni. Halála napjáig őrizte közös ötleteiket, vázlataikat, mintha csak arra várt volna, hogy szeretett barátja visszatér, hogy ott folytassák, ahol egykoron abbahagyták.
Barátságuk ma is azt üzeni, hogy a legmélyebb kapcsolatok sose hivalkodóak, soha nem a külvilágnak szólnak. Csendesek, megértőek és az egymás iránti szeretetre épülnek. Varázsuk talán épp emiatt működik ma is.
Két embert látunk a filmvásznon, de mintha egy szív dobognak bennük. Ugyanaz, és mégis más. A szeretet teszi őket különlegessé, amellyel megmutatták a világnak, hogy a humor összeköt, nem szétválaszt vagy megaláz.
