A héten történt. Egy pillanat alatt. A helyzet hétköznapi, mégis hurcoltam magammal napokon át. Megbántottam valakit. Egy huszonéves kollégát, aki máshogy látja a világot. Ő a Z generáció tagja, én az X-é. Két univerzum, két élettempó, két tanulási mód, és most ezek ütköztek.
Bevallom, olyan világban nőttem fel, ahol a munka szent volt. Azt tanultam, hogy a főnöknek mindig igaza van, te maradj csendben és csináld, hisz a munka nem játék, nem terápiás csoport. És ma, amikor együtt dolgozom fiatalabb kollégákkal, akiknek gondolkodása egészen más, bennem még mindig a régi világ szabályai működnek. Lehet, hogy maga a hozzáállás, amit valaha erősnek hittek, ma nem segít, inkább falakat épít?
A kolléga nem végezte jól a munkáját. Szerintem. Ez egy egyszerű helyzet, és én, az X generációs megszoktam, hogy ezt azonnal, határozottan jelezni kell. Nem voltam goromba, nem kiabáltam, csak…túl kemény, túl direkt. Legalábbis neki. A tekintetében csalódott fájdalom ült, és később sírt is szavaim miatt, mert nem érezte jónak magát. Úgy gondolta, kudarcot vallott. Abban a pillanatban nem gondoltam, hogy az ő generációja sokkal érzékenyebb a visszajelzésekre, mint az enyém, ami nem a gyengeség jele. Inkább az őszinteségé. Ő nem tanulta meg elrejteni az érzelmeit, és nem is akarta. Én bezzeg igen, mert más választásom nem volt.
És talán a héten a saját keménységem fájt a legjobban. Az, hogy észre se vettem, hogy megbántottam valakit, csak azért, mert úgy gondoltam, így kell viselkednem, mert így tanultam. Mert régen így volt jó. Ez az eset azonban megtanított valamire: nem baj, ha valaki máshogyan gondolkodik, máshogy reagál, máshogy nőtt fel. Ha meg akarjuk érteni egymást, hidakat kell építenünk, nem falakat. Még akkor is bocsánatot kell kérnünk, ha szerintünk igazunk volt, mert nem az számít, hogy mit mondtunk, hanem hogy a másik mit érzett.
A generációs különbségek néha fájnak. De ha képesek vagyunk belátni, hogy saját hozzáállásunkon kell finomítani, akkor nem gyengülünk, hanem fejlődünk. A világ változik, a kommunikáció meg főleg. Nekünk az a feladatunk, hogy megtanuljunk úgy jelen lenni benne, hogy a saját értékeinket megtartjuk, de mások érzékenységét is tiszteljük. Nem, nem a generációk különböznek igazán, hanem ahogyan meghalljuk egymást.
Nem könnyű beismerni, hogy olykor nincs igazunk, vagy túl kemények vagyunk. Bocsánatot kérni se egyszerű, még akkor se, ha nem kiabáltunk…De ahhoz, hogy elmúljon a feszültség, visszajöjjön a bizalom, meg kell tennünk.
Megtettem, és nem lettem kevesebb én, a Nagy Generáció tagja. Az empátia nem nyálasság, a kedvesség pedig nem ellentéte a szakmaiságnak. A munkahely emberek hálója, és el kell fogadnom, hogy talán mi régen erősebbek voltunk, ám a mostaniak gyakran bölcsebbek. Ha ezt a kettőt össze tudjuk egyeztetni, abból valóban kisebb csoda születhetik.
