Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor fokozottan úgy érezzük, hogy valakiért felelősek vagyunk, hogy fent kell őt tartanunk a víz felszínén. Mintha kötelességünk lenne összerakni valaki életét, vagy jó útra terelni. Sokan belenevelődtek abba, hogy akkor jók, ha segítenek, megmentenek. Csakhogy ez a nehéz csapdát rejt. Nem lehet mindenkit megmenteni és nem is kell.
Az élet ugyanis nem arról szól, hogy csakis jó döntéseket hozunk, körültekintően élünk. Ehelyett tele vagyunk hibákkal, mellélövésekkel és rossz felismerésekkel. Azt azonban meg kell tanulnunk, hogy a „hülyeségeink” sokszor a legjobb tanítóink.
A megmentő szerepe sok esetben csábító. Ha beleállunk, erős késztetés munkálhat bennünk, mert azt gondoljuk, hogy ha figyelünk valakire, ha több terhet veszünk le a válláról, akkor majd megváltozik az élete. Mindez csupán illúzió, hiszen nem kontrollálhatjuk mások sorsát. Ha örökösen azt tapasztaljuk, hogy a segítés által jobb emberekké váltunk, akkor sajnos a másik sebezhetősége lesz a mi motivációnk. A valódi kérdés azonban az, hogy miért hisszük, hogy a mi szeretetünk, türelmünk képes megjavítani valakit, aki nem akar változni?
Sok ember nem azért nem lép előre, mert nincs segítsége. Előfordul, hogy nem hagyja, hogy támogassák, mert nem képes vagy nem akarja elhagyni a félelmeit, önsorsrontó szokásait. Ha ezt látjuk, akkor a külső mentés csak átmeneti lehet. Olyan, mintha kihúznánk valakit a folyóból, de ő visszaugrana, mert fél a parttól.
Természetesen mindenki azt szeretné, ha szerettei nem buknának el. Rossz látni más szenvedését, tévedését, mégis gyakran ezekből sarjadnak ki a legmélyebb felismerések. Jusson eszünkbe, hogy mi magunk is hány esetben tettünk felelőtlen, ostoba dolgot, és utólag megértettük, hogy ezektől nőttünk fel, vagy ezekből tanultunk a legtöbbet. A másik embert megfosztani attól, hogy a saját hibáiból tanuljon, nem segítség, hanem valódi hiba, még akkor is, ha szeretetből tesszük. Csak elodázzuk a szükséges felismeréseket.
Akadnak olyanok is, akik azért vállalják át mások terheit, mert akkor nem tűnnek rossz barátnak vagy keményszívűnek. Pedig ez nem igaz. A határok nem falak, hanem táblák, amelyek megmutatják, hogy hol végződik a felelősségünk, és hol kezdődik a másiké.
Nem élhetjük más életét. Nem dolgozhatjuk fel más fájdalmát, nem küzdhetünk érte, ha ő magáért nem teszi. Ez nem kegyetlenség, hanem erő, még akkor is, ha haraggal járhat. A legnehezebb pillanatok egyike, amikor ráébredünk, hogy akit meg akartunk menteni, nem kérte, vagy kifejezetten ellökött minket.
Az elengedés fájdalmas, de felszabadító: nem vagyunk és nem lehetünk más életének főszereplői. Lehetünk jó emberek, szerető barátok és támogató társak, de megváltók nem. Néha az a legtöbb, amit adhatunk, ha kilépünk valaki életéből és hagyjuk, hogy saját döntései következményével szembesüljön. A mi feladatunk a saját életünkben keresendő.
Az élet olykor zűrzavaros, bonyolult, és tele van rossz fordulatokkal. Gyakran bénázunk, vagy látjuk más bánázását. Mégis fájdalmas és egyben gyönyörű, amitől emberek lehetünk. A megmentő romantikáját hagyjuk meg a filmeknek, és ne kábítsuk magunkat azzal, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk.
Az utak néha szépek, néha fájnak, de mindig tanítanak. Ha nem fogadjuk meg a tanácsait, ismételten elénk tolja őket.
