Milla nem értette a csokrot. Fájt a feje, utált már itthon lenni, és félóránként hívták Londonból valami csip-csup ügy miatt. Erre most itt van egy a virág, amely bár gyönyörű, nem tartalmaz küldőt, csak egy For You üzenetet, ami nem túl ötletes. Akárki küldte, érezhetően nem telt tőle szenzációra. Bizonyára a filmekből látta, és most azt hiszi, fenemód titokzatos.
Legszívesebben félredobta volna, de túlságosan szépek voltak a virágok, és arról se tehettek, hogy a küldőjük fantáziátlan. Egy pillanatra felvillant benne Marcello képe, de azonnal rendreutasította magát. Egy ilyen férfi arra se kellene neki, hogy felsegítse a kabátját, és különben is, ki tudja, milyen kapcsolta fűzi Anasztázia nénihez. Ennek gondolatára elfogta a hányinger. Nem, az biztos nem lehet, hogy az ilyen vénségek még szeretik az intimitást, gondolta azzal a magabiztossággal, amellyel a fiatalok könnyedén elítélik az idősebbeket, ha olyasmiről van szó, amit el se tudnak képzelni róla. Azt azonban gyorsan bevallotta magának, hogy Anasztázia minimum 15 évet letagadhatna, és valóban van ízlése. Anyja száraz kóró mellette, pedig jóval fiatalabb nála. Miközben ezen morfondírozott, valaki kopogtatott az ajtaján. Nem erősen, inkább csak finom kaparászással.
– Gyere be, Max! – kiáltotta nevetve, mert biztos volt benne, hogy az öccse az, de amikor az ajtó kinyílt, Marcellot pillantotta meg, aki széles mosollyal és csillogó szemekkel bámult rá.
– Ne haragudj, hogy rád török – kezdte és egy elégedett pillantással nyugtázta a csokrot. – Nekem nagyon új a te városod. Volna kedved egy kicsit kalandozni velem?
– Nincs most dolgod? Anasztázia nem tart rád igényt? – kérdezte Milla némi gúnnyal a hangjában.
– Nem vagyok a szolgája. Csak segítek neki ebben-abban. Szóval ráérek.
– Ebben-abban? Ezt igen érdekesen fogalmaztad meg. – A lány nem hitt neki. Hazudik, gondolta, de azért nem tudta levenni a szemét a sármos fiú tökéletes mosolyáról. A rohadt életbe, szólt belül egy hang. Legyél már észnél!
– Nem tudom másképpen! Viszont van egy egész napom, és nagyon szeretném veled tölteni! Gondolom, nem igazán érzed magad jól, láttam rajtad…Akkor menjünk, és keressünk valami jó programot.
– Te amolyan gondolatolvasó vagy?
– Pontosan! És azt is látom, hogy szívesen jönnél, csak kéreted magad. De legyen! Kérlek, drága, szép hölgy, adj nekünk egy esélyt, hogy jól érezzük magunkat messze mindenkitől!
Milla elnevette magát. A kabátja után nyúlt, ami a kanapé karfáján hevert, és az járt a fejében, hogy tényleg ráfér egy semmitmondó nap, amikor nincs túlsminkelve, csak farmerben és pólóban járhatja be a kedvenc helyeit. Régen nagyon szerette a várost, millió apró kocsmát ismert, kis rejtett cukrászdákat, és a várban tudott pár titkos alagutat, amelynek bejárata nem volt titok a számára. Különösen azért, mert egy volt osztálytársa apja felügyelte ezeket.
– Ok. Menjünk, de ne várd, hogy meséljek! Inkább élvezzük, hogy milyen szép tavasszal minden!
– Tudtam, hogy romantikus vagy! – nevetett fel Marcello. – Látom, valaki más is! – nézett a rózsákra. – Egy titkos hódoló?
– Igen
– Na, akkor fel van adva a lecke nekem.
– Talán. – Milla elmosolyodott.
Amikor kiléptek az ajtón, egyikük se vette észre, hogy figyelik őket. Méghozzá ketten. Anasztázia kaján vigyorral a képén, és a ház asszonya feszült idegességgel a szemében.
*
Dániel mosolyogva nézte a széles, platánokkal szegélyezett utat, amikor befordultak a sarkon. Már virágoztak a fák, és a nap is előbújt a felhők mögül. Szép nap lesz, gondolta, és hátradőlt. Ebben a pillanatban elsötétült előtte a világ. Felhördült, mintha a lélek még utoljára mondott volna valamit a testnek, majd elernyedt, és lassan, mint egy filmben, eldőlt az ülésen. A magas, szélesvállú testőr meg se rezzent. A tükörbe pillantott és elfintorodott. Tudta, hogy ez a halál, nem először látott már valakit meghalni. De Dánieléhez nem volt köze. Lassított, és megállt a hatalmas villa kapuja előtt, majd kiszállt, és megnyomta a széles kapu melletti nyitógombot. Csak ezután tárcsázta a mentőket.
István a hallból látta közeledni a kocsit. Biztos volt benne, hogy apja az, mert képes eljönni a kórházból, ezzel tisztában volt. Ám ahogy a kocsi fékezett, meglepetten látta, hogy csak az a férfi ül benne, akit apja nemes egyszerűséggel Alfának nevezett. A nagydarab alak kipattant és futott befelé.
– Dániel úr rosszul van! – kiáltotta. – Hívtam mentőt!
István rohanni kezdett lefelé a lépcsőn, ahogy csak bírt, de zsigerileg érezte, hogy nincs értelme. A makacs, mindenkit lealázó, pökhendi apja valószínűleg elhunyt a kocsi hátsó ülésén. Alfa felrántotta az ajtót, és könnyedén kiemelte az öreget, aki eszméletlennek látszott, de az is lehet, hogy meghalt, ezt nem tudta a fia megállítani. Egy szolgáló felsikoltott, és a mentő, amely máskor oly sokáig késlekedik, már kanyarodott is be a kavicsos feljárón.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsak! – hadarta nekik sápadtan, miközben a testőr a hordágyra helyezte az idős férfit.
A mentőorvos azonnal a pulzusát nézte, és nem válaszolt, csak a fejét ingatta. Pár pillanat alatt felgyorsultak az események. Megkezdték az újraélesztést, miközben a házból szinte mindenki megjelent. Anasztázia az ajtófélfának dőlve nézte testvére távozását ebből a földi létből, és azonnal elhatározta, hogy vele ez nem történhet meg. Több kilónyi vitamint és nyomelemet szed, minden nap kocog és ereje teljében van. Rá még sok jó dolog vár. A bátyja viszont szép lassan elhagyta a világot…
István megrendülten nézte, ahogy apja teste nem reagál semmire. A felesége arcán megjelent egy könnycsepp, de nem apósát siratta, hanem önmagát, mert hamarosan rá is ez a sors várt, csak még nem mondta el senkinek.
Ezalatt Milla a híd lábánál lévő szürke vasajtó felé terelte Marcellot, és azt mondta, megmutat neki egy világháborús bunkert, ha van kedve hozzá. A fiúnak mindenhez volt, mert tetszett neki. Sokkal jobban, mint szerette volna és sokkal jobban, mint ahogy a munkája megengedhette volna neki, hogy valamit is érezzen iránta. De akkor, abban a pillanatban nem volt egy kisstílű tolvaj, selyemfiú sem, csak egy átlagos, kíváncsi fiatalember, akinek jobban dobogott a szíve a kelleténél, ha a lány rámosolygott.
Folytatjuk…
