Amikor anya azt mondta, hogy az idén csendesebb lesz a karácsonyunk, mint máskor, tudtam mit jelent. Kevés a pénzünk, apának pár napja felmondtak. Kevesebb lesz a fény, a nevetés, és a csomagolópapír is, amelynek zizegését mindenhol felismerem.
A konyhában azért még illatozott a fahéjas süti, amit szeretek, csak apa arca volt sötétebb és üresebb a megszokottnál. Hallottam, hogy anya vigasztalni próbálja, és azt suttogja neki, hogy ne a gyerek előtt, neki csodára van szüksége.
Kint köd volt, a hó se esett, az utcán tompán hunyorogtak a sárga lámpák. Az emberek kabátjukba rejtve magukat siettek, és alig látszottak ki a szatyrok közül. Máskor is figyeltem az utcát, de még sosem fájt ennyire a jövés-menés. Jó lett volna, ha idebent valaki megkérdi tőlem, mire is vágyom igazán, hiszen a Jézuska nem szólt hozzám eddig egyszer sem. Pedig volt titkos kívánságom, amit nem mertem kimondani, de most már volt egy titkosabb is, ami apára vonatkozott.
Az én csodámat senki nem ismerhette, talán még magam sem voltam benne elég biztos, csak azt akartam, hogy minden jóra forduljon. Apróságra vágytam, amit nem vesz észre senki, csak én. Arra, hogy Bence ne utáljon engem. Alattunk lakott a házban, de eddig egyszer se akart köszönni, és legtöbbször úgy ment el mellettem az iskolában, mintha láthatatlan lennék. Kék szeme megvillant, azután elfordította a fejét. Azt akartam, hogy úgy mosolyogjon rám, ahogy Lillára, aki mindig a nyakán lóg az udvaron.
A fenyőt apa hozta ebéd után a piacról. Kicsi volt és ferde. Egyik ága hiányzott. Bocsánat- kérően nézett ránk, pedig nem tehetett róla, hogy a fenyők nem úgy nőnek, mint a képeskönyvekben. Hamar feldíszítettük tökéletlen fánkat a tavalyi díszekkel, amik egész évben várták, hogy régi fényükben ragyogjanak. Ilynekor mindig szerettem nézni anya arcát, mert szebb lett, mint bármikor az évben. Kipirult és apára mosolygott, aki bár erőltette a mosolyt, de mégis kedves volt. Előszedtem a repedt angyalkát is, ami tavaly ment tönkre, amikor még a nagyi élt. Elejtette. Szinte éreztem kezét a vállamon, ahogy megsimogat, és közli, egyre szebb vagyok. A fa olyan lett, amilyen, nem túlságosan szép, de nekem a legszebb.
Este, lefekvéskor kicsit imádkoztam a Jézuskához, de csak úgy sietve, mert tudtam, hogy sok a dolga. Inkább magammal beszélgettem, és azt kértem, vegyem észre, ha valami jó történik, ne nézzek el mellette.
Másnap reggel anya nevetésére keltem. A konyhában állt, kezét a kötényébe törölte, és apával teázott. A narancs illata átjárta a folyosót, a konyhát és beszökött a szobám kulcslyukán is. Apa elém is tett egy bögre teát, és nem vette elő a telefonját, mint máskor. Anya megcsóválta a fejét, és kedvesen rápillantva megkérdezte:
– Te mondod el neki vagy én?
– Mondd csak te! – hangzott a válasz.
Megsimogatott a tekintetével, és ettől olyan öröm fogott el, amilyen soha addig. Együtt voltunk hárman a jóillatú melegben, és nem is volt szükség másra. Megállt az idő. Mégse bírtam sokáig élvezni a pillanatot.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– Az ajtó előtt egy meglepetés vár! – kacagott fel, és belekortyolt a teájába.
– Itt járt a Jézuska? – kiáltottam?
– Hát…Nem is tudom…De jobb, ha megnézed…
Kishíján eldobtam a bögrét úgy siettem felrántani az ajtót. A lábtörlőn egy kis csomag hevert. Átlátszó csomagolásából azonnal kivettem, hogy egy mézeskalács szív átkötve piros szalaggal. Felkaptam. A szalagon egy cetli lógott aprócska B betűvel.
Elpirultam, és hallottam, ahogy a szívem megdobban. A csoda közelebb volt, mint remélni mertem. A családom és az alattunk lakó, no meg a Jézuska is tett róla, hogy az a pillanat örökké emlékeimbe ívódjon.
Magamhoz szorítottam, és alig mertem megfordulni. Tudtam, hogy engem néznek.
