A kisfiú, aki gyakran kijárt a tó partjára. Tudta, érezte, hogy a jégnek hangja van. Nem a recsegés, amely félelemmel töltötte el a rajta suhanó korcsolyázókat, hanem egy másik. Egy halkabb, de erőteljesebb, mint odalent lakott volna valaki.
A falu szélén álló tavacska nem volt különleges. Még neve sem volt. Az ottlakók is csak úgy beszéltek róla, hogy a tó. Nyáron kacsaúsztató lett belőle, télen pedig jég födte. A kisfiú gyakran megállt mellette, nem dobált bele követ, mint mások, csúszkálni se akart rajta, csak figyelte.
Egyik nap, amikor sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó, meghallotta. Furcsa zajnak tűnt elsőre, de nem volt más, mint egy dobbanás. Majd még egy és még egy. Nem ijesztően, inkább ritmusosan. Mozdulatlanná dermedt, majd pár pillanat múlva levette sapkáját, és meghajolt. Úgy érezte, így illik köszöntenie.
– Te is fázol? – kérdezte halkan.
A jég alól újabb dobbanás volt a válasz. Esze ágában sem volt meglepődni, mert a gyerekek ritkán lepődnek meg azon, amit igaznak gondolnak. Inkább lehuppant a lassan keményedő hóba. Nadrágja alá azonnal felfutott a hideg. Ekkor a jég alatti víz megmozdult, ez tisztán látszott. Mintha közelebb akart volna jönni.
– Anyukám szerint télen minden alszik. Fáradtak a fák és a virágok is. Még a hegyek is, amott messze.
A tó nem szavakkal válaszolt, hanem egy repedéssel, amely mosolyt formázott. A fiúcska megértette. Elmosolyodott. Hallotta, hogy szólítják, ezért intett és futni kezdett haza. De attól a pillanattól kezdve minden nap visszatért. Főleg olyankor, amikor senki nem járt arra, mert a hűvös szél nem kímélte a járókelőket. Mesélt az iskoláról, a matekról, amit nem szeretett, és a zöld ceruzájáról, amit elveszített. A tó pedig hallgatta. A dobbanások fokozatosan váltak egyenletessé, mintha megnyugodott volna a jég alatti világ épp úgy, ahogy a gyerek is. A repedések viszont egyre nagyobbakká váltak.
Egyik délután búcsúzni jött. Nem szólt semmit, csak ült összekuporodva. A tó bizonyára megérezte, és a víz nem imbolygott lassan felé, hanem megfeszült a jég alatt.
– Nem jöhetek többé, ne várj! – suttogta. – Veszélyes itt lennem.
A dobbanás felgyorsult.
– Én tudom, hogy ez nem igaz, mert te vigyázol rám! De nem szabad – folytatta szomorúan. – Ezért itt hagyom neked a kesztyűm, mert szükséged lehet rá, amíg nem vagyok veled.
Azzal lehúzta kezéről a vastag, meleg kesztyűt, és a tő felszínének egyik résére tette. A hideg pillanatok átszivárgott rajta, a fiú mégis melegnek érezte. A tó hallgatott és figyelt. Odafent ragyogtak a csillagok, és egy hang megint a kisfiút szólongatta. Felállt, lesöpörte magáról a havat és futni kezdett. Másnapra farkasordító hideg szállt a házak tetejére, beszőtte jéggel az ablakokat, kimenni se lehetett, annyire szúrt, csípett. Odabent meleg volt, a kályhából majd kicsaptak a lángok, annyira megrakták. Anyja buktát sütött, apja újságot olvasott. Nem volt tanácsos elmozdulni mellőlük. A kisbaba is többet sírdogált a bölcsőben, mint máskor. Két napig tartott a szokatlan fagy, amit szél is kísért, mire megenyhült az idő. Alig várta, hogy anyja kiengedje játszani újra.
Akkor szélsebesen kifutott az utcára, végig a havas járdán egyenesen a tóig. Leguggolt és suttogva kérdezte:
– Itt vagy?
Válasz nem érkezett.
– Nem jöhettem. Haragszol?
A szíve összeszorult, majdnem elsírta magát. Mégse tette, inkább lehunyta a szemét és várt. Sokáig figyelt, mire megérezte a dobogást. Nem tűnt el, csak mélyebbre húzódott. Elrejtőzött, mint aki megsértődött, mert elfelejtették.
– Akkor én várok! – súgta dacosan és várt. Eltelhetett egy óra is, mire a jég megreccsent Tényleg visszatért a dobogás. Óvatosan, lassan, de tudatva, hogy a tó szíve él.
– Tudtam! – kiáltotta. – Mert szeretsz engem, igaz?
A tó nem felelt, csak épp egy mosolyt küldött. És abban a repedésben, amellyel megmutatta magát, elküldte szeretete jelét: a kesztyűt. Ott lebegett a felszínén, és száraz volt. A kisfiú érte nyúlt, és meglepődött azon, hogy melegnek találta. A dobogás újra felerősödött, de már csak egyvalakinek szólt, hiába érkeztek korcsolyázók. Egy másik szívnek, aki figyelt rá akkor, amikor az évszázadok alatt senki nem tette. És ez elég volt kettejüknek, hogy tudjanak egy titkot. A szeretetét, amit más úgyse értett volna meg.
Kép forrása:Pinterest
