A kislány akkor építette a hóembert, amikor már kevés hó volt az udvaron, de ő odabent unatkozott. Nem lett valami nagy, inkább csak amolyan sáros hókupac, amely nem emlékeztetett egy valódi répaorrúra, a kislány mégis szeretettel nézte. A tél egy darabja még ottmaradt a kertjükben, mintha ottfelejtette volna valaki. Sokáig bámulta, mire arcot adott neki. Egy kis fadarab lett a mosolya, amely csálén lógott, és inkább hasonlított fintorra, mint valódi mosolyra.
– Ne legyél szomorú! – súgta neki. – Én itt leszek veled.
A hóember nem mozdult, hogyan is tehette volna, de a kislány megérezte, hogy fél. Nem a hidegtől, nem az éjszakától, hiszen mindkettőt szerette, hanem attól, hogy egyszer majd nem lesz.
– Mindenki azt mondja, hogy el fogsz olvadni, de szerintem ez nem igaz! Vigyázok rád! – tette hozzá és finoman megölelte. Válasz most sem érkezett, csak a fadarab mozdult meg kissé, amely a szájat volt hivatott helyettesíteni.
Ekkor úgy döntött, leül hozzá és megnyugtatja. A teraszról hozott egy foszladozó, öreg párnát, és pontosan a hóember elé tette. Mesélni kezdett neki az óvodáról, a levesről, amiben hosszú tészta úszik nyúlósan. Mesélt a rajzról, amit nem dicsértek meg és a kisfiúról, aki fellökte az udvaron. A hó lassan körülötte egyre keményebb lett, közeledett az este. A hóember nem reszketett, de a kislány úgy érezte, mégis fázik. Levette kesztyűjét, és a mellkasára tette.
– Tudod, én is félek! Anya sokszor késik, és már csak én vagyok az oviban! Tudom, hogy nincs baj, nem felejtett el, de rossz egyedül lennem.
A hóember mintha egy pillanatra megnyugodott volna. Hóarca kisimult.
– Veled leszek, ameddig csak lehet! – tette hozzá, amikor meghallotta anyja hangját, aki a nevét kiáltotta.
Éjjel megint havazni kezdett. Reggelre üde fehérség borította az utcát. A kislány fülig szájjal nézett ki az ablakon, és alig várta, hogy kimehessen.
– Hol a kesztyűd? – kérdezte az anyja, de nem várt választ, mert késésben volt.
Odakint a hóember új köntösében feszített. Megszépült a friss hótól, és mintha a kedve is jobb lett volna.
– Látod, mondtam, hogy nem kell félned! Egyszer talán igen, de még nem… – És folytatta a mesét apjáról, akit nem látott hosszú ideje, a szomszédról, aki mindig kiabál, és a néniről, aki időnként vigyáz rá, amíg anyja dolgozik. Csak enni ment be és melegedni.
Másnap kisütött a nap. A hóember nem olvadt el azonnal. Minden lassan történt, úgy, ahogy a fontos dolgok mennek el. A kislány észrevette, hogy megváltoztak a vonásai. Nem sírt, mert megértette, hogy mégis igaz az elmúlás. Ahogy a kiskutyáé, amit ősszel gázolt el egy autós. A tél sietősre vette, és már nem akart visszafordulni. A kislány tudta, hogy el kell engednie a hóembert, de azt is érezte, hogy visszatér majd hozzá. A szeretet, amit iránta érzett nem tudta megtartani, de megtanította, hogy vannak dolgok, amelyek nem múlnak el mindörökre.
A hóember egyik reggelre végleg eltűnt, de a kis fadarab ott maradt a helyén, és mosollyá alakult, mintha azt üzente volna, van remény, és a tavasz, nyár, majd az ősz elmúltával visszajön minden, még az is, akiről senki nem hinné el.
Kép forrása:Pinterest
