Ahogy esni kezd a hó, a világ lassabban kezd lélegezni. Az idő hangereje csökken, a rohanás zaját tompítani kezdi a rég várt fehérség. Elterül a csend, és talán ideig-óráig megállunk. De az öröm nem tart sokáig. Az emberiség nehezen akarja visszafogni a lüktetést. Mennie kell, megszokta, és mindenen át teper előre. Szidni kezdi a havat, amiért karácsony előtt még fohászkodott. Mert a hó gondot jelent. Megfagy és csúszik, és napok múltán már nem képeslap-szépségű.
Pedig a hópelyhek nem sietnek, mindegyikük története egy új lap egy meg nem írt könyvből. Csillogó és tünékeny. A város, a falu, amely máskor kemény és darabos, megszelídül általuk. A háztetőket sállal burkolja a havazás, és kontúrjaik hamar a távolba vesznek, mintha valaki elmaszatolná őket. Tompulnak a zajok, a lépések surranássá csendesednek, suttogóbbá válik a világ.
A fákon vékony csíkban ülnek az emlékek, amelyek azt hivatottak elmondani, hogy valaha ők is voltak fiatalok. Ágaikra telepednek a gondolatok, amelyeket alig tudnak megtartani, de annyira szépek, hogy elengedni sem akarják őket. A parkokban álló padok hegyekké változnak, ahogy a dombok is, amelyekre felhők ereszkednek, és gyerekek veszik át a helyet az angyaloktól.
Ha esik a hó, az emberek arca megváltozik. Egyesek szíve felnevet, mások elborultan gondolnak a múltra, amelyet elfelejtettek, pedig akkor még nem voltak gondjaik. Befagy a folyó, néhol egy tó, és jege alatt alszik egy álomvilág. A hó alatti szépéget csak az érti, aki nem siet. A mozdulat súlyát átveszi a könnyedség, és a pillanat ránk kacsint. Itt van, kéri, hogy néha jusson időnk rá is.
Amikor esik a hó, az emberiség talán visszatalál önmagához. Törékeny szépségükkel integetnek a bokrok, libegnek a pelyhek, mint a tollak, amelyek egy riadt madár után maradtak, amit megkergetett egy vadállat.
Ha a fehérségre nézünk, megnyugszunk, és kedvünk lenne telerajzolni a lapot, amit az ég küldött. Mégse tesszük, hiszen, mi, felnőttek nem érünk rá gyerekes dolgokra. Nekünk számláink, határidőnk és millió fontos dolgunk akad. Majd talán egyszer, amikor elmúlik belőlünk a kényszer, amikor nem akarunk futni az elérhetetlen után, akkor megtorpanunk, és játszani engedjük a lelkünk. De addig marad a mérgelődés, a duzzogás a nemkívánt lassulás miatt, a düh, mert nem irányíthatunk mindent. Pedig milyen jó lenne hagyni már, hogy a dolgok egyszer nélkülünk menjenek tovább. Úgy, ahogy akarnak, ahogy nem okoznak kínt. Istenem, milyen jó is lenne, ha valaki egyszer helyettünk cselekedne, mondana jót vagy rosszat!
Esik a hó és válaszokat küld, amelyeket nem akarunk elfogadni. Kéri, hogy nézzünk szét, és higgyük el, hogy a világ, amelyet ősszel és tavasszal szerettünk, télen is szép. Nem biztos, hogy mindig fehér, az talán csak ajándék, ahogy ezek a napok is, amikor órákon belül csak bosszankodva emlegetjük a nyarat, a meleget vagy a vizet, amely jégpáncél alatt őrzi önmagát.
Ma még tiszta minden. Fehér és puha. Hagyjuk, hadd maradjon még így egy ideig. Lelkünknek is jó, ha olykor a színek helyett fehér lepelbe takargatjuk pihenni.
