„A Challenger-katasztrófa a floridai Cape Canaveral-ről indított Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án bekövetkezett megsemmisülése volt. Az STS-51-L küldetés keretében indított űrszerelvény 73 másodperccel az indítás után, 14 km-es magasságban katasztrofális műszaki hibát szenvedett el és felrobbant; a fedélzetén tartózkodó hét űrhajós: Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Ronald McNair, Gregory Jarvis és Christa McAuliffe életét vesztette. Ez lett volna a Challenger tizedik űrrepülése és ez volt az első olyan amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be.
A katasztrófa fő oka az volt, hogy az indításra hidegben, fagypont alatti hőmérsékleten került sor. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik oldalsó, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta (SRB) egyik gumitömítése, az ún. O-gyűrű ezen körülmények között rugalmatlanná és a sérülésekre fogékonyabbá vált. A rakéta belsejében képződő forró gázok átégették, ez lángkifúváshoz vezetett, amely aztán érintette a külső üzemanyagtartályt, amely előbb kilyukadt, majd a hajtóanyag és az oxidálóanyag kiszabadult, belobbant, elpusztítva az egész űrszerelvényt. Az űrhajó pusztulását mégsem a hajtóanyag robbanása okozta, hanem az extrém módon megváltozott közegellenállási erők, amelyek a tartály megsemmisülése után messze a tervezési határérték feletti erővel hatottak a repülési pályáról letérő, irányíthatatlanná vált űreszközre. Az űrhajó az így fellépő erők hatására egyszerűen darabokra tört.” (Forrás: Wikipédia)
A Challenger fedélzetén heten utaztak: mérnökök, pilóták és egy civil: Christa McAuliffe.
Ő nem azért került a csapatba, mert a csillagok közé vágyott vagy menekülni akart volna a Föld bolygóról, hanem mert elhivatott tanár volt, aki az űrt szerette volna lehozni a földi osztálytermekbe. Azért, hogy a gyerekek láthassák, mi a súlytalanság, hogy ne csak a tankönyvek ábrái mutassák meg számukra a Galaxist. Ne feledjük, mindez még az internet előtti időkben volt, amikor a világ nem volt ennyire tágas és elérhető bárki számára.
Christa McAuliffe 1948-ban született Boston közelében egy teljesen átlagos amerikai családban. Szeretett olvasni, történeteket mesélni. Tanárként később New Hampshire-ben helyezkedett el. Diákjai nem azért szerették, mert nem volt szigorú, hanem mert óráin olyan kérdéseket tehettek fel, amelyek foglalkoztatták őket. Pl. Miért félünk az ismeretlentől? Van-e élet a Földön túl? Ki az, aki majd egyszer eljuthat egy másik Galaxisba?
Amikor a NASA meghirdette a Teacher in Space programot, 11 ezer tanár jelentkezett. McAuliffe nem arról írt jelentkezésében, hogy milyen lehet az űr, hanem azt emelte ki, hogy az űrutazásnak mindenkié kellene lennie. Az űr túl fontos ahhoz, hogy csak az űrhajósoké legyen, vallotta.
Feleség volt és anya, aki két gyereket nevelt. Férje mindenben támogatta, de óvta is. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy az utazás nem játék. A felkészülés alatt arra is volt ideje és ereje, hogy diákjai leveleire válaszoljon. A Challenger fedélzetére nem hősként lépett fel, hanem egyszerű tanárként, aki vázlatokat készít majd, és felel azon kérdésekre, amelyekre eddig nem tudott.
Aznap reggel gyerekek ezrei figyelték a tanárnő minden mozdulatát, mert a kilövés és az egész küldetés olyan, volt, mintha hatalmas titkot osztott volna meg velük valaki. Felülmúlta ez még Indiana Jonest is, hiszen élőben követhették volna a Földön kívüli világ történéseit. A kilövés pillanata még látványos volt, de a robbanás már nem. Szakemberek és civilek sem hitték el elsőre, hogy amit látnak, az nem a terv része, hanem maga a katasztrófa. Pillanatok múlva értették csak meg döbbenten.
Az osztálytermekben olyan csend lett, mint még soha. A mosolygó tanárnő, aki tele bizakodással lépett az űrsikló fedélzetére, nem volt többé, ahogy a többiek sem. Az ő halála azért volt különösen fájdalmas, mert nem képzett űrhajós volt, hanem egy ember, egy közülünk, aki hitt abban, hogy a tudás nem kiváltság, hanem híd. A tragédia pillanatában azonban leomlott a híd, és a valóság messze került az álmoktól.
A legnagyobb veszteség mindezek mellett az lett, hogy eltűnt az ártatlanság és a bizalom, amely arra volt hivatott, hogy kimondja, a fejlődés tiszta, biztonságos és elengedhetetlen. A Challenger után már nem volt kétsége senkinek: a tudományok mögött is emberek állnak, akik tévedhetnek, aki rossz döntéseket hoznak, és akik nem számolnak minden lehetőséggel. A kockázat törvényszerű, de elkerülhető lett volna a baj, ha nem ragaszkodnak a felszálláshoz mindenáron, hiszen az időjárási viszonyok cseppet sem kedveztek nekik. Arról sem volt tapasztalat, hogy extrém hidegben hogyan viselkednek az űrrakéta tömítőgyűrűi, bár több jelzés is érkezett, hogy nem felelnek meg a biztonsági előírásoknak, mégis elsiklottak felettük.
Azok a gyerekek, akik akkor ott ültek a tévék előtt, mára felnőttek. Mégis sokan emlékeznek arra a pillanatra, amikor először találkoztak a kudarc és a halál érzésével. Nem a családjukban, hanem élő adásban. Először tudatosult bennük, hogy a felelősség és a kapkodás hiánya milyen szörnyűséghez vezethet.
Christa McAuliffe nevét ma iskolák viselik, nem tűnt el. Tovább él, de nem, mint űrhajós, hanem mint egy bátor és elszánt nő neve, aki a legszebb szándékkal indult a világűrbe: tanítani és nevelni akart úgy, hogy a tudást mindenki közel érezhesse magához. Ha voltak is benne kétségek, elhallgatta, hiszen olyan szakemberek vették körül, akikben nem kételkedett.
A katasztrófa megmutatta, hogy az emberiség határai nem mindig ott vannak, ahová teszik őket. A remény és a tudásvágy összefonódik, de azért soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden újítás mögött emberek állnak, akik fáradtak, lelkesek, de nincsenek mindig a csúcson. Sajnos, az ilyesféle hibák azonban életekbe kerülhetnek.
Az ég gyakran ragyogó kék felettük, de az élet és a vágyak törékenyek. Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy porszemek vagyunk a világmindenségben, és bár sokan valóban különlegesek, mégis a legtöbb földi halandó élete egyszerű és véges.
Ha olykor a felhőkre pillantunk, jusson eszünkbe, hogy vannak olyan különleges tanárok, akik életüket adták azért, hogy átadják a tudásokat olyanoknak is, akiknek ez nem lehet elérhető vagy megfizethető.
Fotó: RDNE Stock project: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/szemely-sivatag-szaraz-sziklak-8474700/
