Mindenkivel előfordult már, hogy ismerősnek talált egy vadidegent, vagy belépett egy terembe, épületbe és olyan biztonsággal indult, mintha tudta volna az utat. De azt is érezte már a legtöbb ember, hogy egy utca, egy városrész egyáltalán nem idegen a számára, bár sosem járt ott addigi élete során.
A déjá vu nem ritka jelenség, a kutatók szerint az emberek legalább 60-70 százaléka átéli egyszer élete során. Sokan nem beszélnek róla, mert attól félnek, furán hatna, megrettennek, hogy nincs feltétlenül valós élményük, mégis amit éreznek az nagyon is valóságosnak tűnik.
A neurológia mai állása szerint az agyunk egyféle játékot űz velünk, elhiteti, hogy amit érzünk vagy látunk, ismerős. Mintha belül valaki rosszul címkézné fel a dolgokat, és olyasmire ragasztana itt már jártam, ezt már megéltem-feliratot, ami tévedés. Ez nem hallucináció, nem betegség, inkább a fáradtság vagy a túlterheltség okozhatja. És mégis hihetetlen, hiszen:
– Egy beszélgetés folyamán hallunk egy félmondatot, egy kifejezést, és elindul bennünk annak érzete, hogy tudjuk a másik válaszát, látjuk, mit fog tenni, mert már megtörtént velünk, és akkor sem tudtuk megváltoztatni a dolgok menetét, ahogy most sem.
– Vagy olyan utcában sétálunk, ahol tudjuk, mi vár bennünket az utca végén, hol nyílik egy kis tér, merre van a piac…Nem a részletek ismerősek, hanem az egész. A hangulat, a fények, egy emlékfoszlány, amire nincs magyarázat.
– Sokan számolnak be arról is, hogy a gyász folyamatában vagy fájdalmas szakítás után, ami felér egy másféle gyásszal, gyakoribb a dejá vu. Az érzelmi túlterhelés megzavarhatja az agyat, ami nem biztos, hogy kellemetlen érzés.
A déjá vu valóban csak annyi lenne, hogy a bennünk lévő rendszer hibázik? Tényleg nem éltük meg azokat az érzéseket? Vajon miért tudjuk akkor, hogy egy ajtó hová vezet, hol van egy rejtett bejárat és miért emlékszünk egy fára, egy kőfalra teljes részletességgel?
Ma a tudomány kihangsúlyozza, hogy mindez nem bizonyíték előző életekre, nem megérzés vagy jóslat, és nincs köze semmiféle spirituális kapuhoz, de az elfojtott emlékek felszínre töréséhez sem. Meglehet. A „hiba”, amely jelentkezik, mégis emlékeztethet bennünket, hogy a tudatunk nem tökéletes gép, hanem egy érzékeny szerkezet, amely olykor eljátszik velünk.
A dejá vu nem magyarázat, de nem is igazolás valamire, hanem felhívás. Arra főképpen, hogy nem tudunk mindent, ahogy a tudomány sem, mert vannak dolgok égen és földön, amelyek nem igazolhatók kísérletekkel.
A valóság törékeny és sok esetben átlátszó. Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy amit annak hívunk, az az is. Jusson eszünkbe, hogy a történelem során hány meg hány alkalommal nem hittek az emberek valamiben, és mégis bebizonyosodott, hogy létezik.
Amióta emberek élnek ezen a bolygón, érték meglepetések őket, és arról, hogy van-e élet a Földön kívül vagy a halál után, hogy van-e lélekvándorlás, élnek-e léleklátók közöttünk, hogy irányítja-e valaki az életünket, vagy meg van írva előtte, hosszan vitatkozhatnánk.
Mindenesetre el kell fogadnunk, hogy léteznek megmagyarázhatatlan dolgok, de olyanok is, amelyeket egyesek tévesen próbálnak leszorítani a megmagyarázhatóság földszintjére.
Fotó: Tara Winstead: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/muveszet-mualkotas-fej-gondolkodas-8378726/
