P., akit nem mertem bemutatni senkinek

Úgy „szerettem” valakit, hogy nem mertem felvállalni. Tudom, hogy ezt mások nem nevezik igaz szerelemnek, de nem tehettem mást. P. magas volt, sportos, mégis csúnya. Volt az arcában valami, ami elrettentette az embereket attól, hogy meg akarják ismerni. Történetünk a munkahelyünkön kezdődött, ahol ő vendégelőadó volt, én meg az első sorban unatkoztam, és az járt a fejemben, mikor hagyja már abba, mennem kellene a műkörmöshöz. Nem voltam több, mint egy hónapja, mert éjjel-nappal bent voltam a cégnél, és ha lett volna kis szabadidőm, továbbképzésre küldtek.

Lázadni nem mertem, ugyanis keveseket tartottak meg, a sok munka alapfeltétel volt. Mondhatnám, hogy nem fizették meg rendesen, de ez nem lenne igaz. Harmincöt múltam, és még nem voltam férjnél, így volt időm dolgozni, és építeni a karrierem, ahogy mondani szokás. Az én karrierem azonban nem lépcsőfokokon ugrálásból állt, inkább a megbízható és kreatív munkaerő voltam vagy hat éve, ami fényévnyi távolságot jelentett a régi munkahelyemtől.

 
 

P. elsőre nem tetszett. Egyszerűen nem volt rokonszenves, jóképű meg végképp. Karizmatikus ettől még lehetett volna. Ehelyett kapkodott és érezhetően nem örült, hogy elő kell adnia nekünk. Máshol járt, belezavarodott mondandójába, ami végképp ellenszenvessé tette.

Már második nap ontotta a tudást, adta az ötleteket, játszatott el velünk különböző szituációkat, de én még nem láttam benne semmit. Annyire nem jött be, hogy nem győztem leszólni a többieknek. Fintorogtam, undokoskodtam, és nem voltam tekintettel arra, hogy ő is ember, és talán csak rossz napjai vannak. Visszagondolva szánalmas kis dög voltam, aki sokat képzelt magára, pedig nem volt alapja.

Azt azonban hamar észrevettem, hogy tekintete elidőz rajtam, ám abban biztos voltam, hogy nem a rokonszenvet szűri le, hanem az iránta táplált utálatosságom. Épp a tanfolyam második napjának zárása előtt játszottunk valamit, amit ő oldó-engedő magatartásnak nevezett, és mellém került. Meg kellett fognunk egymás kezét, és amikor hozzám ért, egyszerűen bizseregni kezdett a karom. Nem a tenyerem, hanem a lehető legjobb értelemben a testem. Ennek a csúnya férfinak az érintése úgy felrázott, hogy zavarba jöttem. Én, aki azért elég sokat válogattam életem során, akkor úgy éreztem magam, mint a mézbe ragadt légy. Mellesleg nem akartam szabadulni.

Amikor elengedte a kezem, legszívesebben érte nyúltam volna. Fél órával később befejezte az előadást, és azzal bocsájtott útnak bennünket, hogy elemezzük magunkban az aznap hallottakat. Más se kellett nekem, csak ez az elemzés. Hazaérve lefeküdtem a kanapéra és egy ideig a plafont néztem, majd rákerestem a neten. Nős volt, gyereke nem született, viszont minden képzést elvégzett, amit csak ember elvégezhet. Láttam, hogy több nyelven beszél, így végképp nem értettem, miért annyira szétszórt és ideges nálunk. Mint aki nem hisz abban, amit csinál, de kell neki a pénz, ezért úgy tesz, mintha dolgozna.

A harmadik nap végén tudtam, hogy elvesztem. Érdekelni kezdett ez a nem túl előnyös külsővel rendelkező ember, akinek kék szeme fel-felcsillant egyes mondatoknál, de mintha valaki belülről kapcsolgatta volna a lámpát, ki is hunyt szinte azonnal. Tudtam, hogy nem lehet közöm hozzá több okból kifolyólag. Nős, talán fiatalabb nálam, és jóval okosabb is, csak szenvednék mellette. Mégis találkoztam vele, amikor egy héttel később rövid üzenetet írt. Az állt benne, hogy felkeltettem az érdeklődését, és szívesen beszélgetne velem, ha benne vagyok. Látta rajtam, hogy bizonytalan vagyok, és szívesen adna tanácsot is, és a jó út felé irányítana. Ilyen hülye és ostoba üzenetet sose olvastam még. Jó út? És bizonytalanság? Nem mondhatom, hogy valódi bókok voltak, mégis eszembe jutott az érintése. Nem, arról szó sem volt, hogy házas, ugyanis nem volt az. A feleségét fél éve veszítette el, és jóval később vallotta csak be, hogy valamiképp emlékeztettem rá. Nem külsőleg, hanem a kisugárzásommal vagy valami hasonlóval.

Így kezdődött. Némi mellékzöngével, de szerelemmé alakult. Szerettem mindenestül, de úgy éreztem, a barátaim kinevetnének mellette. Én mindig szép pasikkal villogtam. Olyanokkal, akikre irigyek voltak mások. Olyanok mellett voltam boldogtalan, akikért rajongtak, és le is csapták a kezemről, de legalább büszkén vallhattam, hogy egy ideig velük voltam. Botorság. Micsoda nagyképű senki voltam általuk! Erre jött P. Segített. Tényleg megtanított mindenre, ami a sikerhez kell. Közben nevetett velem, ajánlotta, hogy utazzunk el legalább háromhavonta, és meg is tettük.

Volt, hogy két napra, de olykor két hétre. És én mindvégig letagadtam őt. Nem meséltem róla anyáéknak, a barátaimnak azt hazudtam, hogy a kapcsolatom bonyolult, pedig már rég tudtam, mennyire megviselte a felesége halála, hogy mennyire okos és intelligens, hogy fontos vagyok neki. Mégse tudtam másra gondolni, csak arra, hogy látni fogják ragyás arcát, ferde mosolyát, és a kék szeme fel se fog tűnni senkinek. Nem beszélve a jelleméről.

Én voltam a szörnyeteg, nem ő, csak nem akartam észrevenni. Valóban fiatalabb volt nálam, kemény két évvel, de annyi mindent átélt, amihez dupla élet se lett volna elég. Amikor anyám rákérdezett, kivel nyaralok, hol az egyik barátnőt hazudtam, hol meg azt, hogy egyedül vagyok. Az egyik képen azonban rajta maradt az árnyéka, még arra is kitaláltam valamit.

Nehéz elhinni, de szerettem, és szeretem most is, amikor elment. Két teljes évet kaptam tőle, és egy tökéletes mosolyt a legvégére. Nem haragszik, mondta. Inkább reméli, hogy egyszer felnövök és érettebben állok a kapcsolatokhoz, ám ezt ő nem várja ki. Millió terve van, és abba nem fér bele egy nő, aki szégyelli őt.

Tiltakoztam, legyintett. Kérte, hogy ne nézzem hülyének, hiszen egyetlen nyilvános eseményen se jelentünk meg közösen, és moziba meg színházba is csak más városokba jártunk, mondván, az is kaland. Egyetlen egyszer látott meg bennünket egy ismerős, de kimagyaráztam magam. A csúnyasága felülkerekedett ítélőképességemen. Csak ezzel tudtam törődni, kivéve odahaza. Ott boldog voltam és odaadó. P. azonban mindent tudott. Csoda, hogy egyáltalán addig bírta. Egyre szerelmesebb lettem belé, és akkor, amikor úgy döntöttem, hazaviszem, és megismertetem a szüleimmel, kinevetett. Megrázta a fejét. Később vettem észre, hogy utazótáskájába pakolja holmiját, aztán nagyvonalúan annyit mondott, jobb, ha nem találkozunk többé, úgy kevésbé lesz rossz mindkettőnknek. Elsírtam magam.

Megsimogatta az arcom, és arra kért, hogy ne keressem, mert vannak mesék, amelyek nem végződnek jól. Én, a Szépség, nem lehetek egy Szörnyeteg párja úgy, hogy félek a külvilág ítéletétől.

Már nem féltem, de elkéstem. Huszonnégy hónapod volt másnak látni, súgta a fülembe, és megpuszilta a hajam.

Úgy ment el, hogy fél órán belül letiltotta a számom, megszüntette az email címét. Gőgöm és butaságom elérte, hogy elveszítsem őt, aki több lehetett volna bárkinél. Így hagyott el az a férfi, aki többet tett értem, mint bárki más, és akit sokkal kevésbé becsültem, mint akárkit, akit addig ismertem.

Sírásom még a szomszédig se hallatszott, nemhogy az égig fel. Most egyedül vagyok, várok és megpróbálom nem utálni magam.

 

Fotó: Helena Lopes: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/szemely-kez-tervezes-design-7151700/

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here