Nem képletesen, nemcsak kiszállnak a fészekből, és te egyedül maradsz, hanem a valóságban. Távolra, olyan helyre, ahová nem elég buszra szállni és zötykölődni párszáz kilométert, ha esik, ha fúj. Elmennek, elhagyják ezt az országot, ahol születtek és felnőttek, de ez a hely már rég nem az, ahol boldogulni lehet. Azt mondod nekik, te se tennél máshogyan, csak már nem vagy fiatal. Képtelen lennél egy új kultúrába beilleszkedni, itt vannak a barátaid, az emlékeid, és a nyelv is ideköt. Szégyelled, hogy nem beszélsz jól más nyelven, vagy mi tagadás, érteni még értesz dolgokat, de kimondani nem mersz. Úgy nőttél fel, hogy az idegen nyelvet csak akkor szabad használni, ha a nyelvtanod tökéletes. Mekkora baromság! Szerencsére attól távol vagy, hogy artikulált magyarsággal kérj egy ásványvizet egy másik országban. Ám ez se nagy vigasz, mert akárhol is lesznek, neked ott majd idővel boldogulnod kell.
Azt mondod nekik, hogy menjenek, mert itt nincs jövőjük. Ami itt várja őket és az unokádat, az nem túl reményteljes. Látod, hogyan pusztul minden, és sokszor nincs már erőd szembeszállni azokkal, akik elhiszik, hogy ennél jobb nem lehet. Minden egyes nap szembesülsz az indulatokkal, a türelmetlenséggel, a leszólásokkal és a mérhetetlen rosszindulattal. Ezt tetézi az irigység és a butaság. Rengeteg ember nem ismeri a jót, a jobbat, nem tud arról, hogy méltóságban is lehet élni, hogy nem kell rettegnie, lesz-e elég pénze ételre, ha fűt. Fel nem fogja, hogy a világon vannak jobb helyek, hiszen sosem tapasztalta, így annak hisz, amiben él. Mindeközben retteg, mert azt hallotta, háború lesz, elviszik a gyerekeit, akiknek a sorsáért nem ő felel, hanem az ország, amelyet hazájának hisz.
Azt mondod, menjenek, de a szívedben fájdalom van, hiszen hazudjatok bármit is magatoknak, elveszíted őket. Jobb lesz nekik máshol… Az elején nem biztos, de hát van a világon olyan dolog, ami fontos és nem kell hozzá türelem, elszántság és kitartás? Még az egyszerű járás vagy evés sem ment könnyen életünk kezdetén… Elestünk, felálltunk, a biciklivel nem tudtuk bevenni a kanyart, eltaknyoltunk a sárban, de megpróbáltuk újra.
Mégis fáj, hogy nem lesznek a közeledben, hogy a velük való találkozás többé nem lesz spontán. Tervezni kell, repülőre szállni hajnalok hajnalán, és izgulni, hogy megérkezel-e biztonságban. Emiatt is szorongsz, de hallgatsz róla, ahogy arról is, hogy a nagymamaságod veszni látszik…Mert biztosan nem viszed oviba, játszótérre, bábelőadásra (ha még van egyáltalán olyan!), hiszen messze vagy, még dolgozol, és ha meglátogatod őket, nem biztos, hogy ráérnek. Az jár a fejedben, mi van ha az unokád nem beszél majd jól magyarul. Ez is fáj, de főleg az, hogy valószínűleg nem fog megtanulni olvasni vagy írni az anyanyelvén, hiszen az angol vagy más idegennyelv hasznosabb lesz neki.
Haragszol magadra a félelmeid miatt, és amiatt is, mert elhallgatod őket, mert mosolyogsz, hiszen erős támaszuk akarsz lenni. Ehelyett belül meginogsz. Szidod a körülményeket, a változásokat, azt, ami nem változik, és amelyek mentén ellehetetlenült a világ. Nem az vagy, aki régen és mégis. Úgy hiszed, trendi lettél, mert értesz a mobilhoz, tudsz színházjegyet venni online és utalni is, miközben a világ már rég elhaladt melletted. Még szereted a friss könyvek illatát, a színes borítékokat és a kézben fogható fényképeket, miközben mások már az emlékeikből is száműzték őket. Esetleg somolyogva, némi szánakozással hallgatják nosztalgiád.
Haragszol, mert nem vagy már fiatal és félsz. Látod, hogy sorra mennek el a hozzád hasonló korúak, és a barátok már csak legyintve mondják: tudod, rák, sztrók, infarktus… És veled mi lesz? Bár nem akarod, de azon morfondírozol, ki fog gondoskodni rólad, mondjuk csak egy egyszerű vakbélműtét után? Főleg, ha lesz még orvos, aki ki tudja venni, és nem kapsz fertőzést egy kórházban. Hogy mindez negatív és neked mosolyognod kellene, hogy nincs bajod? Igaz, de természetellenes az örök vigyor, ahogy fölösleges is. Nem tudsz nem gondolni rá.
Félreértés ne essék, eszed ágában sincs a gyerekeidre támaszkodni, vagy tőlük várni, hogy ápoljanak, de akkor is szorongsz amiatt, hogy senki nem nyitja majd rád az ajtót, hiszen a barátaid, kollégáid se lesznek fiatalabbak…
Elmennek a gyerekeid, és te siratod azokat a dolgokat, amelyeket nem éltél meg velük, amelyek kimaradnak, és eljátszod, hogy persze, minden rendben lesz, te szorítasz nekik. Ha lesz pénzed, még küldesz is nekik…
És a Föld forog tovább. Te megvagy még benne, vannak álmaid és terveid, de egy részed már sosem lesz egész. Kiharapott belőle a változás, a kényszer és a bizonytalanság. Hinni akarod, hogy jó lesz, hogy neked se lesz fájdalmasabb, mint nekik, és majd egyszer utánuk mész. Egyszer…Ha öreg leszel, ha nehéz lesz járnod, ha nem köt ide tényleg semmi, ha nem vágysz színházba és nem ragaszkodsz a magyar szóhoz… Vajon az egyszer az nem egyenlő a sohával? Ettől és ennek ellenkezőjétől azonnal összeszorul a szíved. Mégis bólogatsz, kedvesen biztatod őket, mert ezt kell tenned. Ez a dolgod.
Az ő életük, az ő életük, a tiéd meg csak a tiéd marad. Ezt neked kell feldolgoznod, megélned és elfogadnod. Kitartás, türelem…Erről papoltál, ideje megvalósítanod.
Fotó: Giulia Botan: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/tajkep-termeszet-napnyugta-naplemente-27903954/
