A klasszikus értelemben vett vendetta, azaz vérbosszú, amely a generációkon átívelő megtorlást jelentette, nem létezik. Vagy nagyon ritka. Olyan formában, ahogy a 18-19. században vagy a filmekben ábrázolták, már nincs jelen, mert a modern olasz jogállam mindent megtett, hogy felszámolja. Ugyanakkor a vendetta szelleme, a becsületkódex nyomokban jelen van ma is, főleg a hagyományőrző közösségekben, ahol a férfiak macsóságának jele maradt, és ahol a szégyen elviselését nem tudják máshogyan megszüntetni.
A vendetta nem pusztán bosszú, hanem olyan íratlan törvény, amelynek megszegése felboríthatja egy közösség szabályrendszerét. Kimondja, hogy a család hírneve mindennél fontosabb, nem eshet folt rajta. A sérelmet meg kell torolni, mert ha nem teszik, akkor az a gyengeség jele. A közösség nem felejt, a sértés nem évülhet el. Mindennek része a hallgatás is, ugyanis a hatóságokat bevonni árulás és persze hiábavaló. A család dolgait nem teregetheti ki senki!
A vendetta azért is veszedelmes, mert nem a fellobbanó harag vezérli, nem ösztönből történik, hanem évekig, olykor évtizedekig érlelődik, majd lecsap.
Hogy vajon miért Szicíliában gyökerezett meg, annak több oka is van: elsősorban azért, mert gyenge volt az államhatalom, és az emberek nem bízhattak az igazságszolgáltatásban. A korrupció is virágzott. Gyakoriak voltak az idegen uralmak, amelyek nem törődtek az elfoglalt területek ügyes-bajos dolgaival. A paraszti közösségek így magukra maradtak. Úgy válték, ha nincs megbízható rendőrség, bíróság, amely védelmet nyújthatna, akkor a családnak kell lépnie, kezébe kell vennie az igazság kiderítését és a büntetés kiszabását.
A 19. században a vendetta szorosan összefonódott a maffiával, amely védelmet ígért, közvetített a konfliktusokban, és eldöntötte, jogos-e a megtorlás. Azt azonban érdemes tisztázni, hogy a kettő nem ugyanaz, hiszen az előbbi a becsülethez kötődik, a másik pedig üzleti és hatalmi pozíció megerősítése és kiterjesztése.
A vendetta lelke megmaradt a 21. században is, mert továbbra is azt követeli, hogy a konfliktusokat a családon belül rendezzék, hogy bármi történt is, ne szivárogjon ki, és a sérelmeket hosszútávon őrizzék meg a családtagok, ápolják is, nehogy valaki megbékéljen netán a bűnnel, amit elkövettek a család ellen.
A filmek és a regények gyakran romantizálják a vérbosszút, mert összekötik a szenvedéllyel. Férfiasnak és elkerülhetetlennek sugallják, miközben generációkon átívelő traumákat okoz, ártatlanokat is elér, félelmet és elszigeteltségez hozhat magával. A modern Szicília igyekszik tudatosan szakítani ezzel az örökséggel, főleg azért, mert a fiatalok már máshogyan gondolkodnak, és a tanulás révén megértik, hogy a gyilkosság nem adja vissza senki becsületét.
Jöjjön most egy valós eset, amely 1897 nyarán kezdődött, amikor is egy hegyi falucskában:
Salvatore Mancuso a falu főterén megütötte Giuseppe Rizzutót. Csak egy pofon csattant el, de látták a rokonok, barátok. Giuseppe nem ütött vissza. Hazament, majd másnap elutazott. Palermoban munkát vállalt, megházasodott és fia született. Mancuso pedig földet vett a környéken, meggazdagodott, és köztiszteletben álló ember lett belőle.
A két család azonban nem beszélt egymással. Ünnepeken külön ültek, a gyerekeiket eltiltották egymástól, és a csend megvastagodott. 1907-ben, egy őszi reggelen Salvatore Mancuso 19 éves fiát, Antoniot holtan találták a földekhez vezető úton. Nem volt ellensége, köze sem volt a régi ügyekhez. Feljelentést senki nem tett, a gyilkost nem nevezték meg, de mindenki tudta, kihez köthető a gyilkosság. Egy évvel később érkezett a válasz, amikor Giuseppe Rizzuto öccsét ölték meg. Tévedésből. Ezzel láncreakció indult el. Sorra hullottak el a férfiak, maradtak asszonyok özvegyen, gyerekek apák nélkül.
Rizzuto felesége nem mondta ki, de arra nevelte fiát, hogy sose felejtse el, honnan jött. Ez a vendetta igazi öröksége. Végül egy pap vetett véget a háborúskodásnak, aki kimondta, hogy ez már nem a becsületről szól, hanem az esztelen pusztításról. A vendetta végül nem azért maradt abba, mert belátták, hogy nincs, aki folytassa. A fiatalok Amerikába vándoroltak, a földek elnéptelenedtek.
A két család sose békült ki hivatalosan, de több halott nem lett.
A bosszúvágy azonban nem halt ki, csak elfáradt. Nem hozott igazságot, csak kiüresedett. És mindez egy pofon miatt…Akik okozták, már rég nem éltek, viszont az utódaik megszenvedik a kimondatlan parancsot, amelyet örökül hagytak rájuk.
A vendetta gyökerei elképzelhetetlenül mélyek…
Valószínűleg ma is találkozhatnánk olyanokkal, akik csillogó szemmel követelnék mások pusztulását a gőg és büszkeség oltárán, mert a hagyomány megköveteli.
Fotó: Tlanezi Rodriguez: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/lepcsok-lepcso-hazak-epulet-19795102/
