Málta pár éve még egzotikusabb úticélnak hangzott, ma lépten-nyomon odautaznak az emberek. Két óra alatt megteszi a repülő, és már egy másik világban van az ember. Amíg nem jártam ott, gyakran kis Olaszországnak hittem, persze a gyönyörű erkélyeket ismertem, de azon túl nem sok dolgot. Meg azt, hogy pokoli meleg van. Olyan meleg, amely nem való mindenkinek. Nyáron nem ritka a 40-45 fok, és a szalmakalap valóban nem luxus. Pillanatok alatt le tud égni az óvatlan turista fejbőre. Nem beszélve a többi testrészéről, amit nem szívesen fed el, mert a forróság elképesztő. Légkondi légkondi hátán található minden egyes épületben, de a nap ezt nem tudja, és a sárga falak ontják magukból a hőt, hiába hinnénk mást.
Első alkalommal, amikor volt szerencsém a lábamat a szigetre tenni, pontosan olyan forróság fogadott, amilyenre készülni se lehet. Egy ilyen napon jutott eszembe, hogy én ellátogatok a katakombákba megnézni Szent Pál sírját. Egyik Szent Pálét, mert minden szenteket és ereklyéiket őrző hely meg van győződve arról, hogy az övé az eredeti. Az járt a fejemben, hogy odalent biztosan hűvös van. Hatalmasat tévedtem.
Az ember lánya persze nyár kellős közepén miben is mehetne sírlátogatóba, mint vékonyka ruhában és csinos szandálban. Olyanban, ami telitalpú, de cuki még, elvégre a nő, legyen mindig nő.
Eleve rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy az egyik katakomba nem az, amit keresek, a másiknak egy harmadik helyen van a bejárata, közben pedig csorgott a veríték a karomon, nyakamon, mindenhol. De megérkeztem, és úgy gondoltam, felfedezem a világot, de a csak a katakomba padlózatát sikerült. Lefelé menet a mélybe egy vaskorláttal ellátott szintén vaslépcső vezetett, amelynek rései át lehetett látni. Én szokás szerint tekingettem jobbra-balra, ahogy apám mondta volt, mint vak kutya az ugaron, és izzadó kezem megcsúszott kapaszkodás közben, és akkorát zúgtam a negyedik lépcsőről, hogy csak na. Egyenesen térdre, ahogy máskor is. A térdem hangosat reccsent a nem egészen puha köveken és azonnal vérezni kezdett. Menten könnybe lábadt a szemem. Csak azért nem kezdtem el sírni, mert restelltem magam, no meg két idegen rémült arca is leállított. Felsegítettek, én mosolyogtam, és úgy tettem, mintha nem fájna semmim. Hadd ne mondjam, a sebem erősen vérzett és sajgott, papírzsebkendőbe takargatva magam már nem igazán élveztem a sírlátogatást. Az járt a fejemben, hogy mit fog szólni odakint a lányom, aki rég elkönyvelte, hogy velem mindig történik valami, ami nem kellemes. Pl. eltévedek, bezárom magam a mosdóba, és onnan se ki, se be, vagy épp a természet lágy ölén friss kutyapiszokba lépek, arról nem beszélve, hogy már máskor is csúsztam el szandálban.
Kilépve a fénybe, sántikálva és sírásra görbült szájjal, amikor megjelent a család, azon morfondíroztam, hogy végképp elkönyvelnek lúzernek. Málta ekkor nem vált a kedvencemmé, ahogy akkor sem, amikor később elmentünk a delfinekhez, de lemaradtunk a fotózásról.
Nyáron a sziget nyüzsög a turistáktól. Hiába minden figyelmeztetés, jönnek és jönnek. Ahogy mi is tettük, pedig a repülők késnek, az emberek ingerültek, ám Málta strandjai valami csodásak. Festői szépségű sziklák között megbújva gyönyörű helyeket lehet találni. Már ezek miatt is érdemes megnézni a naplementét. Ja, tömeg és hőség ide vagy oda, a helyiek tudnak mosolyogni. Az ingerültség inkább a látogatókat jellemzi…
Fotó: SamFoll SF: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/legifelvetelek-valletta-tengerparti-kikotojerol-malta-34159711/
