Rómáig nem beszéltek többet. A horkolós nyanya úgy pattant le a vonatról, mint egy jól felfújt gumilabda. Bianca mosolyogva nézte, hogyan szedi a lábát, pedig a hátán lévő batyu nem tűnt könnyűnek. Veronica olvasni kezdett.
*
Leo idegesen baktatott Malcesine egyik mellékutcájában és nem értette, Bianca miért nem veszi fel a telefont. Nem akarta neki leírni, amit hallott, pedig fontos volt. Újra meg újra hívta, de mindig kicsöngött, de senki nem szólt bele. Már biztos volt benne, hogy valami történt vele, vagy elveszítette a készüléket, jobb esetben lemerült. Lent a bolt előtt, ahol dolgozott meghallotta a nyomozót valakivel beszélgetni. Egy ismeretlen nő magyarázott hevesen Giulia Nerinek. Nem hallott mindent a kirakat üvegén keresztül, de amikor a függöny mögé állt, észrevett egy rést a falon és rátapasztotta a fülét.
– Láttam mindent! – mondta a negyvenes, elhanyagolt asszony. Ruhája elöl foltos volt, körmei töredezettek, és nem tűnt bizalomgerjesztőnek a fogsora sem.
– Mit látott pontosan? Maria, kérem, ne találjon ki semmit, mert a hatóság félrevezetése bűn. Érti?
– De Giulia, nem vagyok vak vagy bolond! Ott voltam, és láttam, hogy az a fiú milyen kedves volt azzal a lánnyal. Udvarolt neki, szépeket mondott, vagy tudom is én, de az biztos, hogy mosolygott rá.
– Milyen lány? Ismeri? – Neri nyomozó nem hitt el mindent azonnal. Maria nem arról volt híres, hogy józan tudott maradni, amióta elhagyta a férje, pedig annak volt vagy öt éve. Azóta a világ összes bora beléfért. Csak azért dolgozott, hogy elihassa. Olyan szép embert, mint Antonio, sehol se fog találni, mondogatta, és ivott egészen az eszméletlenségig, ami már komoly teljesítmény volt, lévén hozzászokott a szervezete.
– Persze, hogy ismerem. Én mindenkit ismerek ebben a faluban. Olyan vagyok, mint az élő emlékezet. Őt is sokat láttam kódorogni, elveszett lélek. Az apja iszik, mint a gödény, sose láttam józanul, pedig őt nem hagyta el senki. És nem is jóképű, mint az én Antoniom, aki lelépett azzal a rüfkével, aki felcsináltatta magát, és most valahol Rómában strikkel.
– Rendben, rendben – bólogatott a nyomozó. A strikkel szónál kicsit felszaladt a szemöldöke, de rájött, hogy az asszony az üzletszerű kéjelgést érti alatta. – Mondja már, ne kelljen könyörögni!
– Hát az a Bianca volt ott, tudja, a Ferdinando lánya. Sose kedveltem, túl rátarti. Az a fiú viszont aranyos volt, kicsit tolakodó, de láttam rajta, hogy nagyon tetszik neki. Az meg csak kérette magát, pedig nem kapkodtak érte eddig se, ismerik a családját.
– Jól van…És mi történt ezután? Látott valamit, ami fontos?
– Sötét volt. Nem teljesen, de azért sötét. Mondja, nincs egy kis aprója? Ma még nem ittam semmit, jólesne egy sör.
– Nincs, de ha elmondja, mit látott, meghívom egyre. Rendben?
– Hallottam is ám…Bianca rákiabált, mire a fiú azt mondta, hogy nem akar tőle semmit, különben se az esete, mire a lány dühös lett és káromkodott egyet. Hogy mit csinált ezután, nem láttam pontosan, de azt hallottam, hogy a másik lezuhan a mélybe.
– Miért nem mondta el ezt eddig?
– Nem mertem. Ott feküdtem az egyik fa tövében, nem láttak, és nem akartam belekeveredni.
A nyomozó nem volt benne biztos, hogy az igazat hallja, de számolnia kellett ezzel a lehetőséggel.
– Értem, akkor most be kell jönnie a kapitányságra, hogy felvegyük a vallomását. Jó? Utána veszek magának sört, vagy amit akar.
– Én aztán nem megyek sehová, az előbb ígérte meg, hogy iszunk valamit. Maga becsapott.
Azzal az indulatos nő olyat csapott öklével a kirakat üvegére, hogy csoda volt, hogy nem tört be. Leo hátrahőkölt. Elsápadt, és hirtelen nem tudta, mit higgyen el. Bianca megölte volna azt a turistát? Lelökte? Ha igen, akkor csak önvédelemből történhetett. Megpróbálta újra tárcsázni, de a telefon kicsengett, és nem jelentkezett senki.
*
Bianca fellélegzett, amikor a vonat befutott a központi pályaudvarra. Annyian voltak a peronon, hogy lépni alig lehetett. Róma sosem szenvedett a turisták hiányától, kivéve talán a Covid ideje alatt, amikor a város lakói kicsit fellélegezhettek, de azért sokan tönkre is mentek. Hiába volt nagyváros, a turisták hada nélkül nem boldogult. Gyorsan elköszönt Veronicától. Sietve elindult kifelé a tágas kijáraton, ahol némi szellő járt-kelt huzatot képezve, amikor hirtelen valaki az oldalához szorított valamit.
– Ne fordulj meg, mert kilyukasztalak! Világos? – sziszegte a fülébe egy hang. – Csak előre és jobbra. Eszedbe ne jusson sikítani, mert elintézlek.
A lány megremegett. Érezte, hogy aki követte, rengeteget dohányozhat, mert mindenéből olcsó cigarettaszag áradt. Az oldalát nyomta a fegyver, miközben az idegen megmarkolta a karját, és erősen hátra csavarta. Tudta, hogy nem menekülhet. Hiába pillantott jobbra vagy balra, a támadó arcát nem tudta kivenni. Kapucni volt rajta, alatta baseball sapka és napszemüveg. Mégis úgy tűnt neki, mintha látta volna valahol.
– Mit akar tőlem? Nincs pénzem! – hadarta ijedten.
– Ne pofázz, csak menj!
– Kérem, ne bántson!
– Nem foglak, ha azt teszed, amit mondok! – Azzal erősebben megrántotta a lány karját, aki feljajdult. – Ott az a kék Fiat, arrafelé menj!
Bianca bólintott, de hirtelen megbotlott egy kőben és úgy esett térdre, hogy karja kicsúszott a férfi kezéből. Szandálja elszakadt, térde csattant a kövön, de mire a férfi utána kapott volna, felugrott és futni kezdett.
Folytatjuk…
Fotó: Giada Modugno: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/hegyek-termeszet-felhok-falu-7496286/
