Nagyapa egy csütörtök délután tudta meg, hogy unokája férjhez megy. A kisváros főterén ült egy padon és kihallgatott egy beszélgetést. Kezében még langyos volt a friss kenyér, amit az imént vett, amikor megütötte fülét Flóra neve. Pedig az asszonyok suttogtak, ahogy máskor soha. Flóra lánya férjhez megy a tóparti vendégházban, súgta az egyik, de a másik intett neki, hogy fogja be a száját. Amaz félreértette, mert nem vette észre az öreget, háttal ült neki, és még erőteljesebben bizonygatta, hogy nem téved. Eszter a menyasszony, a férje pedig Dávid, akivel már egy ideje együtt él.
Eszter nagyapa első unokája volt. Az, akit a búcsúban a nyakában cipelt, akit megtanított pipacsot bontogatni, és aki négyévesen a szomszédék kamasz fiához akart feleségül menni, pedig csúnyán pattanásos volt szegény.
A férfi mozdulatlanul hallgatta a beszélgetést, a kenyér lassan kihűlt az ölében, és fel se tűnt neki, hogy időközben elszivárgott a két pletykafészek. Jövő szombaton lesz Eszter esküvője, és őt nem hívták meg. Megértette őket. Éveken át ivott. Mindent, ami útjába került. Elitta a házasságát, a nagy házat, a munkáját és elitta a bizalmat azok felé, akik egykor szerették. Amikor a felesége meghalt, utcára került. Padokon aludt, éjjeli menedékhelyek koszos ágyain húzta meg magát, ahol nem merte lehunyni a szemét, mert félt, hogy ellopják a holmiját. Hideg telek, fullasztó nyarak váltogatták egymást. Volt, hogy a lánya azt sem tudta, él-e. A család lassan elfogadta a hiányát, ami fájt neki. Szégyellték, majd elfelejtették. Eszter is, hiszen kicsi volt még, és nagyobb korában a papó már nem is létezett.
Három éve azonban nem ivott egy kortyot sem. Egyik reggel a menhely vaságyán mustrálta kezét. Öreg volt és piszkos. Akkor megértette, hogy élete hamarosan véget ér. Elfogy, ahogy addig sem volt belőle sok. Meg fog halni, és senki nem fogja megsiratni. Attól kezdve egyszer se vett kezébe piát. A várostól kapott egy rozzant házat a legeslegutolsó utca végén, amelyen a tető beázott, télen hideg maradt, nyáron pedig beengedte a forróságot. Mégis az övé volt. Minden egyes nap javítgatta. Józanul és csendben.
Volt egy zakója a szekrényben, már nem emlékezett rá, hol guberálta, de úgy lógott a fogason lógott nejlon alatt, mintha legalábbis drága tervező munkája lett volna. Régi volt és kopott, egy gomb hiányzott róla. Csak aznap varrta fel, amikor a két nyanya beszédét kihallgatta. Hosszú ideig bámulta magát a tükör előtt. Másnap szerzett egy nyakkendőt és megborotválkozott. Egy idegen öregember nézett vissza rá, mégis mosolygott. Arra gondolt, talán mégis örülnek majd neki, ha megjelenik váratlanul.
A tóparti vendéglő szikrázott a délutáni napfényben, amikor odaért. Kábult virágok bólogattak a gyenge szélben, és senki nem törődött vele. Az elegáns vendégek nevetgéltek és vaskos poénokkal szórakoztatták egymást. A szíve úgy vert, mint egy gyereknek, aki rosszaságot csinált, és retteg a veréstől. Az jutott eszébe, hátha Eszter a nyakába borul. Talán megöleli és azt mondja majd, nagyapa, féltem, hogy nem jössz el. Ő megrázza a fejét, és hagyja, hogy a boldogság díszbe öltöztesse a szívét, mert elhiszi, hogy megint egy család lehetnek.
Az ajtóban unokaöccse állt. Felismerte. Az arca azonnal megkeményedett.
– Mit keresel itt? – kérdezte üdvözlés nélkül.
Papó zavartan elmosolyodott.
– Hallottam az esküvőről, gondoltam, eljövök.
– Nem hívott senki.
– Tudom, de csak messziről akarom látni az unokám. Talán gratulálnék is neki.
– Menj haza!
A nagyapa nyelt egyet.
– Már három éve nem iszom. Megváltoztam.
– Lehet, de ez nem fontos. Erről lekéstél. – A férfi hangja úgy csapódott megviselt arcába, mint kő a csendes vízbe.
Nem mozdult, ahogy a másik se. A kerthelyiség felől zene szólt, hangos nevetés fűszere járta át a levegőt, poharak koccanása törte meg az összehangot, és valahol odabent Eszter mosolygott. Bizonyára boldog volt, nem hiányzott neki senki és semmi.
Arra gondolt, így van ez rendjén. A gyerekek nem őrzik szüleik fájdalmát, nem tartoznak megbocsátással és feloldozással sem. A szeretet nem adósság, elkopott már jó ideje. Lassan megfordult, és hosszúra nyúlt árnyékára pillantott. Senki nem szólt utána, nem marasztalta. Hazafelé menet megállt a kiüresedett főtéren, a nap már lebukott a templomtorony mögött, amikor leült egy padra és sírni kezdett. Csendesen, ahogy a bánatos őszi eső szokott egy elhagyott utca végében. Nem az esküvőt siratta vagy önmagát, inkább az időt, az összes elmulasztott karácsonyt, születésnapot, és az öleléseket, amelyeket italra cserélt. Ahogy végleg beesteledett, felállt, megtörölte szemét, és elindult haza.
A kis házban nem várta senki, nem gyújtott lámpát, mert ő közeledett. Kutya se futott elé, csak egy kuvik jelezte, hogy látja és nem hagyja figyelmen kívül.
Aznap is, ahogy már egy ideje, józanul hajtotta álomra fejét. Ez volt talán az egyetlen ajándék, amit megmentett magának kifogyott életéből.
