Amikor megszületünk, csodásan erősek és képlékenyek vagyunk. Mindent befogadunk és nyitottan figyeljük a világot, de nem sokkal később a világ elkezd bennünket ugyanabba a formába préselni. Mintha mindenkinek egyformának kellene lennie, miközben a közösségi média legfőbb követői azokat a sztárokat, celebeket, influenszereket lájkolják, akik nem szokványosak. Ám a családi ebédeknél, a munkahelyi beszélgetések közepette, mindig van valaki, aki tudja, hogyan kellene élnünk, öltözködnünk, viselkednünk. Azt is csak más tudja jól, nálunk mindenesetre jobban, hogy mikor kellene megházasodnunk, gyereket vállalnunk és hogy hogyan kellene szülnünk.
Az igazság azonban az, hogy valóban nem vagyunk egyformák. Soha nem is voltunk. Az egyik a tengerparton szeret heverészni, a másik a városokat járja, akad, aki három gyereket vállalna, más meg eggyel is szenved. Egyesek csendben tudnak feltöltődni, mások társaságban. Vannak, akik harmincévesen karriert csinálnak, míg mások hatvanévesen sem lelik önmagukat. Mégis úgy viselkedünk, mintha lenne egy láthatatlan forgatókönyv, amely mentén haladnunk kellene, mert ha valaki letér róla, azonnal érkeznek az ítéletek és a kérdések:
Miért dolgozol ennyit?
Miért nem dolgozol vagy vállalsz többet?
Mikor lépsz ki ebből a kapcsolatból?
Miért lépsz ki, amikor menthető lenne?
Mikor lesz már gyereked, múlik az idő feletted?
Miért vállaltál ennyi gyereket, tudhattad volna, mennyi gonddal járnak?
Mintha meg lennénk győződve arról, hogy a másik életét nekünk kellene helyes irányba terelni. A legtöbb ember azonban nem tanácsra, hanem levegőre vágyik.
Más ember életét soha nem láthatjuk egészben, nem tudunk a félelmeiről, nem ismerjük gyerekkori sérüléseit, titkos vágyait. Egyetlen kiragadott döntése miatt ítélkezünk, és arra építjük a véleményünket. Ez nem bölcsesség, hanem önhittség. Mindig azok követelik leghangosabban az elfogadást, akik nem hajlandók másokat elfogadni.
Pedig az elfogadás nem az jelenti, hogy egyetértünk. Nem kell mindenkivel együtt bégetni. Képtelenség mindenki életformáját, döntését kedvelni, de tudomásul lehet venni. Minden egyes embernek joga van mást akarni, joga van hibázni és joga van másképpen boldognak lenni, mint ahogyan mi gondoljuk. Ez lehetne a valódi civilizáció, ha megvalósulna.
A világot nem az teszi veszélyessé, hogy különbözők vagyunk, hanem az a rögeszme, hogy a különbözőségeket meg kell szüntetni. A történelemben az okozta a legtöbb tragédiát, hogy egyesek kimondták, csak így lehet élni, ez az egyetlen helyes mód.
Az emberiség nem egy gyártósor, amelyről potyognak le a próbababák. Nem állunk egyforma alkatrészekből. Mindenki a saját életét kell, hogy élje, és szükség lenne arra, hogy minél többször mondjuk ki hangosan: nem kell a kioktatás, ítélkezés és kéretlen tanács.
Sokkal fontosabb lenne, ha békén hagynánk egymást, ahelyett, hogy megpróbálnánk megváltoztatni.
Hadd tévedjünk, hibázzunk, essünk el, ha csúszós az út, ha göröngyös az élet! Majd felállunk. Semmi köze senkinek ahhoz, hogy mikor és hogyan.
