Olyan meséken növünk fel, amelyekben a gonosz csúnya, a rossz elnyeri büntetését, és általában felismerhető, ki a valódi hős, ki viselkedik jól. A történetek végén helyreáll a rend, és bűnhődik a bűnös. A szexuális bántalmazás történetei nem ilyenek. Zavarba ejtőek, tele vannak ellentmondásokkal, kényelmetlenek és sok esetben olyanokhoz kapcsolódnak, akiket ismerünk és kedvelünk. A későn kimondott mondatok, a részletek nem illenek abba a képbe, amit a világról alkottunk, amit biztonságosnak és elfogadhatónak hittünk.
Talán ezért is olyan nehéz hinni azoknak, akik előállnak egy ilyen történettel. Pedig úgy gondolhatnánk, hogy ha valaki elmondja, hogy bántalmazták, akkor miért ne hinnénk el? A valóságban a hit és a kétely nem pusztán a bizonyítékokról szól. Legfőképp arról, hogyan védjük magunkat a félelemtől, vagy csak nem akarjuk elfogadni, hogy a világ és az emberek rosszak is lehetnek. Az emberek legmélyebb szükségletei közé tartozik a biztonság keresése. Azt akarják hinni, hogy a világ többé-kevésbé kiszámítható hely, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, a rossz dolgok pedig elkerülhetők, ha igyekszünk. Ha valaki ebbe a hitbe „belerondít” azáltal, hogy elmondja, erőszak áldozata lett, akkor hitünk megrendül, mert ha vele megtörténhetett, akkor bárkivel megeshet. És ez ijesztő.
Van az a jelenség, amely azt sugallja, hogy a világ alapvetően méltányos hely, és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ez a hit segít csökkenteni a szorongást, és azt az érzetet kelti bennünk, hogy az irányítás a kezünkben van. Amikor valakivel valami rettenetes történik, akkor ez a kép besározódik, és sokan öntudatlanul is az áldozat viselkedésében keresik a magyarázatot. Előkerülnek a kérdések: Miért ment oda? Hogyan volt felöltözve? Miért nem menekült el? Miért csak most mondja el, eddig hogyan tudta elhallgatni? Mindez arra szolgál, hogy megnyugodjunk, ugyanis, ha az áldozat valamit „rosszul csinált”, akkor azt érezhetjük, hogy mi biztosan nem tennénk, mi másképpen viselkednénk.
A szexuális bántalmazást hosszú ideig csak úgy tudtuk elképzelni, ahogy a filmek, regények közvetítették. A támadó idegen, egy sötét sikátorban leselkedik és áldozatra vár. A valóság azonban összetettebb. A bántalmazó gyakran nem idegen, lehet családtag, edző, tanár, szomszéd, kolléga, akit a környezete tisztel és elfogad. Amikor egy közkedvelt, kedvesnek tűnő emberről derül ki valami szörnyűség, akkor sokan megkérdőjelezik a tényeket. Az emberi elme nem tudja elfogadni az ellenmondásokat. Hogy mondhatna igazat az áldozat, amikor ismerjük az elkövetőt: segítőkész, szerető apa, gondos férj? Pedig mások számára veszélyes ember.
A gonoszság ritkán ölt szörnyruhát. Sokkal gyakrabban bújik emberi arc mögé.
A legtöbben úgy képzelik el a vallomást, mint egy jól megszerkesztett beszámolót, aminek van eleje, közepe és vége. Logikus sorrendben következnek az események, pedig aki súlyos traumát él át, gyakran nem így emlékszik. Vannak részletek, amelyeket nem tud felidézni, mások pedig örökre bevésődnek. Összezavarodik, képtelen tartani az idővonalat. Kívülről ez gyanúsnak tűnik.
A társadalom számos tévhitet őriz arról, hogy hogyan kellene viselkednie egy valódi áldozatnak. Elvárja, hogy sírjon, azonnal feljelentést tegyen és megszakítson minden kapcsolatot az elkövetővel. De az emberek nem filmes forgatókönyvek szerint működnek. Van, aki lefagy, van, aki tagad, el akarja hitetni magával, hogy nem történt semmi. Van, aki továbbra is találkozik bántalmazójával, mert családtag, munkatárs vagy olyan személy, akitől függ. Az emberi viselkedés bonyolult, nem az előítéletek mentén halad.
A szexuális bántalmazás nemcsak a testet érinti, hanem az identitást is. Sérül az áldozat önmagáról alkotott képe, önbecsülése. A szégyen is rendkívül erős érzelem, és sokan félnek attól, hogy őket fogják hibáztatni. Mások a családjuk szétszakadásától tartanak, vagy egyszerűen nincsenek szavaik arra, ami történt velük. Gyakran igazuk van a félelmeikben. Sokszor valóban kétkedve fogadják vallomásukat. Ezeket a történeteket nem akarjuk hallani, nem akarunk tudni arról, hogy a családban vagy közvetlen környezetünkben kedvelt emberek szörnyű dolgokra képesek. Ha ezeket a felimeréseket elfogadjuk, az azzal jár, hogy másképpen nézünk a világra. Így a kérdés végsősoron nem az, miért akarunk nehezen hinni az áldozatoknak, hanem az, miért nehéz szembenéznünk az emberi természet sötét oldalával.
A bántalmazás tükör, amely szembesít minket azzal, hogy biztonságunk törékeny, hogy könnyen becsaphatnak bennünket, és azzal is, hogy egyszerűbb a kényelmes magyarázatokat elfogadni a fájdalmas igazság helyett.
Talán ezért van akkora jelentősége annak, ha valaki mégis meg mer szólalni, és van, aki meg meri hallgatni. Az emberi méltóság egyik legalapvetőbb formája, ha komolyan vesszük a másik ember fájdalmát.
A szexuális bántalmazás áldozatainak a legnagyobb szüksége arra lenne, hogy legyenek olyanok, akik hajlandók meghallgatni, amit mondanak. Nem a világgá kiáltás, nem a rendőrségi kihallgatás, amely sok esetben megalázó és kellemetlen.
Az igazság akkor is igazság, ha kényelmetlen, megrendítő vagy félelmetes. Ezzel kellene megbirkóznia a 21. század társadalmának.
