Adéle Kirk másnap anyja hívó szavára ébredt.
– Jó reggelt, kicsikém! Áruld már el nekem, ki az a gáláns lovag, aki egy hatalmas virágcsokrot küld neked ilyen korán? – A kellemes hangú és mosolyú asszony érdeklődve tekintett lányára, aki kócosan bámult rá, és nem értette, mit kérdez.
– Nekem? Senkit nem ismerek, aki virágot küldene, születésnapom is csak két hét múlva lesz… Nem lehet, hogy te kaptad, anya?
– Nocsak, még szemtelenkedsz is! – legyintette meg könnyedén az asszony. – Apád nem akar újra nőül venni, a szomszédban nincs egy valamirevaló férfi, de ki tudja? Talán a faluban valaki rájött, hogy én vagyok neki a legszebb?
– Biztosan! – ugrott ki az ágyból a lány kacagva. – Ugye, nem késtem még el?
– Fél kilenc van. Jó lesz igyekezned…A csokor akkor az enyém?
Adéle elmosolyodott. Anya vidám arcát látva arra gondolt, igen, a csokor legyen csak az övé, még akkor is, ha titkon abban reménykedett, hogy ő kapta. Ezt azonban a szíve mélyén viccesnek találta, hiszen nem ismert senkit, aki virágot küldene neki. Egy pillanatra felvillant előtte Julien képe, de azonnal elhessegette. Már a gondolat is nevetséges, hiszen nősülni fog, és különben is megmondta nemrég, hogy átlagosnak találja. Az olyanok, mint ő, sose vesznek el átlagos, alsó-középosztálybeli lányokat, akikben nincs semmi különös.
– Igen, a tiéd, anya drága, csak csinálj nekem cserébe egy kávét, amíg elkészülök! – Azzal beugrott a zuhany alá, és villámgyorsan felfrissítette magát egy alig langyos vízfürdővel.
Amikor elkészült, barna vászonnadrágba bújt, egy bézs inget vett fel hozzá, és már a konyhában is termett, ahol anyja még mindig kedvtelve bámulta a csokrot.
– Sehol egy kártya! – morogta. – Talán ennyire titokban akarja tartani valaki, hogy rajong értem?
- Minden bizonnyal! Vagy apát akarja féltékennyé tenni! – nevetett fel újra a lány, és szinte egyhúzásra megitta a kávét. A teát nem kedvelte. Mindig mondta apja, hogy nem is vérbeli angol, amiben volt némi igazság, mert ír vér is csörgedezett az ereiben.
A falucska már régen éberen figyelte lakóit, különösen a kakasok, amelyek úgy kukorékoltak, mintha fizetést kaptak volna érte. Adéle biciklire pattant, és a még hűvös szélben elindult a panzió felé.
– Üdvözlöm, Mrs. Turner! Hogy van ma? – pattant le a kétkerekűről és a falnak támasztotta.
– Jól kedvesem, de ne hagyd itt a járműved. Vidd hátra, majd Tom elrakja a kisház mögé. Tom az unokaöcsém, meg fogod ismerni. Besegít nekem ezen a nyáron.
És az emlegetett szamár valóban meg is jelent. Nem volt különösebben magas vagy jóképű, de kedvesen mosolygott a lányra, és intett neki. Adéle kicsit vidékiesnek találta az öltözékét, nem mintha ő maga nem vidéken nőtt volna fel.
– Szervusz! Adéle vagyok! – mondta, miközben mellette gyalogolt.
– Tudom! – hangzott a válasz. – A nénikém ódákat zengett rólad.
– Valóban? Nem is ismer!
A srác megrántotta a vállát.
– Ő mindenkit ismer, aki a környéken él ötven éve. – Adéle végignézett rajta, és megállapította, hogy bár szürke szeme csillog a napfényben, de messze nem volt olyan jóképű, mint Julien.
– Akkor munkatársak leszünk? – kérdezte vidáman.
– Igen, bár én más területen fogok dolgozni, mint te.
– Azért, ha van időd, néha keress fel! Nem tudom, mekkora forgalmunk lesz, de szívesen megmutatom neked a falut és a környéket.
– Ha lesz időm… – hangzott a nem túl barátságos válasz.
Adéle picit elkomorodott. A legtöbb ember, akit ismer, kedves vele. Kivéve a Russell családot, de őket nem vette be az ismerősei közé. Ez a Tom meg cseppet sem igyekezett jó képet vágni a munkához. Talán valami baja van? Vagy ennyire nem találja szimpatikusnak? Mielőtt azonban hosszabban elgondolkodhatott volna, visszaértek a panzióhoz, ahol Tom elköszönt.
Mrs. Turner az előtérben beszélgetett valakivel, akinek magas hangja ismerősnek tűnt a lánynak. Nem is tévedett sokat, mert a régi falak között, amelyeken öregecske férfiak és nők ezeréves portréi lógtak, Debora állt.
– Csak pár napig maradnék! – mondta. – Nem akarok a kastélyban lakni, kell a szabadság.
– Rendben, kisasszony! Adéle, majd ajánl önnek egy kellemes szobát! – mondta panzió gazdája, és kedvesen a lány felé mutatott. – Ha most megbocsát, mennem kell, mert az ebéd nem készül el nélkülem!
Debora megfordult és arcára kiült a döbbenet.
– Á, a pillangós lány, aki azt reméli, hogy érte jön a királyfi! – mondta gúnyosan. – Szép, nagy szobát kérek, és csótány ne legyen benne, megértetted?
– Itt egyik szoba mellé sem jár! – felelte Adéle vidáman. – Kivéve, ha a vendég külön kéri…
Debora nem volt hozzászokva, hogy másoké az utolsó szó, ezért gúnyosan felnevetett.
– Csodás! Akkor be is költöznék ebbe a porfészekbe. – A másik kinyitotta a könyvet, amelybe feljegyezte az adatait, mert hát hiába volt előtte számítógép, Mrs. Turner ragaszkodott a hagyományokhoz. A papír elvégre mindig is papír marad. Ám ezek a gépek…
Folytatjuk…
