Azt hiszed, hogy a bántalmazás csak a közösségben kezdődik? Úgy gondolod, hogy kizárólag az iskolában és az óvodásban bántják a gyerekedet, no meg a közösségi oldalakon? Azt reméled, te majd megvédheted, mert ott vagy mellette? Nem vagy, és nem tudod megtenni, mert a probléma sokkal összetettebb. Tedd fel elsőként ezeket a kérdéseket magadnak:
Nálatok odahaza minden rendben? Elfogadó vagy? Nem mondasz gúnyos és lekezelő mondatokat a kollégáidról, a fodrászról, a pedagógusról, a főnöködről és a szomszédról? Nem szalad ki a szádon, olyasmi, amivel minősítesz másokat a külsejük miatt? (öreg, kövér, elhanyagolt, fiús kinézetű, pedig lány vagy fordítva. Teszel-e rasszista kijelentéseket még, ha burkoltan is? (Tudjuk milyen, hiszen cigány, zsidó, ukrán vagy kínai…Ja, az a kis homár, az a lúzer, akit az anyja tart el, az rövid hajú, aki biztosan leszbi.) Vajon ítélkezel hangosan vagy épp észrevétlenül a nap minden percében? Ha a válasz igen, akkor érdemes lenne elgondolkodni arról, honnan indul ki az iskolai bántalmazás…Persze, a média, az internet, a folyamatos virtuális jelenlét, de azért a család szerepét se felejtsük el. Ráerősítünk rendesen… Vajon miért?
– mert szokás?
– mert más is ezt csinálja?
– mert jogod van hozzá?
– mert így vezeted le a frusztrációd?
– mert ki akarod mondani a véleményed?
– mert akkor érzed magad valakinek, ha kimondod, amit gondolsz?
– mert előbb beszélsz, mint gondolkodsz?
– mert unintelligens vagy és csak a szád jár?
Bántalmazni másokat könnyű. Mivel sok esetben szóban történik, sokan úgy hiszik, nem marad nyoma. És azt mondogatják, ők csak jót akartak, nem rossz szándékkal mondták, amit mondtak, és éltek a szólásszabadság jogával. Mindeközben mi, akik megéljük, akik kapjuk a megalázást, a bírálatot, a díszesen csomagolt kritikát, egyre jobban szenvedünk. Úgy védekezünk, ahogy tudunk, legtöbbször kifröcsögjük magunkból, másokra zúdítjuk, vagy egyszerűen a saját bűneinket, viselkedésünket nem nevezzük rossznak.
Ebben a közegben, ebben a mindennapos légkörben nőnek fel a gyerekeink, akik észre sem veszik már, ha megbántanak másokat, ha folytonosan alázzák társaikat, ha lenézéssel és megvetéssel kezelnek mindenkit, aki nem felel meg az elvárásaiknak. Lesznek, akikről leperegnek a becsmérlő szavak, egyesek elgondolkodnak rajtuk, míg mások sírnak vagy elkeserednek. Lesz, aki öngyilkosságot fontolgat, és olyan is, aki megteszi. Tényleg nem értjük, hogy a jövő bántalmazóit mi neveljük? Mi adjuk a szájukba a szavakat, mi fertőzzük meg őket, és hagyjuk, hogy a televízió és az internet rátegyen egy lapáttal. Vagy tízzel.
Ezért nagyon nehéz előadás-sorozatokkal, vitaestekkel orvosolni mindezt. Ez társadalmi probléma, és olyan mélyen gyökerezik hazánkban, hogy elsőként a felnőttek bántalmazásán kellene változtatni. Azon, hogy ne érezzük, hogy mindenki kíváncsi a véleményünkre, hogy ne jusson eszünkbe, hogy mindent ki kell mondanunk, és hogy eljussunk arra a szintre, hogy átérezzük szavaink súlyát. De addig, amíg a média azt sugallja, hogy a bántás, a durvaság érdekes és izgalmas, addig, amíg olyan műsorokat részesítünk előnyben, ahol a mocskos beszéd, a verekedés, az ordenáré veszekedés porondon van, addig felesleges lefelé mutogatni az iskolákra vagy az óvodákra.
Az önzés és a kivagyiság korát éljünk, amelyben nem számít a másik, a mi, a közösség, csak az ÉN. Mert megérdemeljük? És azt, amit kapunk? Amit gyerekeink kapnak? Azt is? Ha pedig történik valami tragikus, hátra dőlünk, és annyit mondunk, semmi gond, mással esett meg, nem velünk?
Sajnos, a mások mi vagyunk másoknak.
