Minka nem tudta, hogyan jutott vissza a kórterembe, de mire megtalálta, már csak a betegek feküdtek az ágyaikban, Tamara azonban izgatottan várta.
– Hol voltál? – kérdezte. – Ízlett a jégkrém?
– Nagyon is. Anyukád nagyon kedves és szép.
Tamara arcára ismeretlen melegség ült ki.
– Igen, mások is mondják. Ezért lesz nemsokára új apukám.
Minka értetlenkedve fogadta a hírt.
– Mi az, hogy új? Mi lett a régivel? Nekem csak régi van.
– Tudom, te butus, de az én szüleim elváltak. Mindig veszekedtek, és már nem bírták tovább együtt. Ezt anya mondta.
Minka a földet nézte. Új anya vagy apa? Nem értette pontosan, csak homályos sejtései voltak erről, mert nem ismert senkit, akinek kicserélődtek a szülei. Azokat az ember nem úgy kapja, hogy vannak és lesznek öröktől fogva? Erre még sose gondolt, és ez a beszélgetés mélységesen megrémítette. Hiába tűnt Tamara olyan könnyednek és vidámnak, amilyennek ő soha, valahol a szíve mélyén érezte, hogy talán ő se boldog, csak tetteti. Azért játssza el neki, mert akkor nagylánynak tűnik.
– Szerinted, a gyerekekből is lehet újat szerezni? – kérdezte némi hallgatás után tágra nyílt szemekkel.
– Minka, te nem hallottál a testvérekről? Neked talán nincs?
– De van. Nándika.
– Na, akkor tudod, hogy új gyerek.
– Őt azért akarták, mert én régi vagyok?
Tamara olyan hangosan nevetett, hogy a szoba másik két lakója azonnal összesúgott mögöttük. Harc volt köztük, láthatatlan szövetségre oszlott a kórterem. A két nagyobbik nem titkolt lenézéssel figyelte a két kisebbeket, és nem volt hajlandó tudomást venni róluk. Nem sokkal lehettek idősebbek, talán két-három évvel, talán néggyel, de ebben a korban az a világmindenséggel és annak összes tapasztalatával volt egyenlő.
– Igen, régi, de mindig jöhet egy újabb gyerek. Azért, mert a másikat megunják, vagy épp rossz, mint az ördög.
– Akkor nekem nem lesz, mert Nándikát mindenki szereti. Ő lehet rossz is, senki nem szidja össze.
– Hidd el, nem lehet rossz, mert az anyukák nem szeretik, ha valaki rosszalkodik, és majd neki se lesz mindig jó. Őt nem szokta kiporolni apukád?
Minka hallgatott. Az járt a fejében, hogy nem sokszor kaptak ki, de ha igen, akkor őt mindig nagyon elverték, Nándika megúszta egy-két fenékre csapással. Bezzeg ő, akinek okosabbnak kellett volna lennie. A verést náluk mindig apuka intézte. Neki volt kirendelve a végrehajtó tevékenység. Általában pálcával vagy nadrágszíjjal történt, ha ő olyasmit tett, amit nem lett volna szabad, és ebbe a rosszba belevitte az öccsét. Mindig ő vitte bele, soha nem önként ment bele Nándika, hisz még kicsi volt, utánozta őt. Hiába próbálta elmondani, hogy nem akart rosszat, ő nem tudta, hogy azt nem szabad, apuka nem hallgatta meg.
Megérkezett a zadrugából, megmosta az arcát és kezét a lavórban, majd leült az asztalhoz. Miközben kanalazta a krumplilevest, anyukából ömleni kezdett a szó. Csak mondta és mondta, végül persze sor került arra is, hogy a nagykapu kilincse elromlott, de azért, mert a két gyerek rángatta. Pedig nem is rángatta, csak a kilincs kiugrott a helyéből. Rögvest már tudta, hogy baj lesz, az anyjuk mondta is.
– Na, majd kaptok apátoktól! – Ez volt a fenyegetés, amely délelőtt tízkor hangzott el, és délután háromig gerjesztette Minka lelkében a félelmet. Már nem tudott játszani, nem tudott semmire gondolni, csak arra, hogy irtózatosan el fogják verni és már akkor remegett az egésztől.
Máskor is volt hasonló, és amikor meglátta apját közeledni a pálcával és reszketve várta az első ütést, alig tudta visszatartani a pisit. Viszont nem pisilhetett be, mert az még jobban feldühítette volna őt. Ezért az lett a bevett szokás, hogy elrohant a kinti budira, miközben Nándika kapott párat, majd beállt a sorba és hagyta, hogy apja vörös fejjel, szisztematikusan elnáspángolja. Néha előfordult, hogy apja annyira felhúzta magát, hogy nem bírt leállni a veréssel, ilyenkor anyja könyörgött, hogy hagyja abba, mire a férfi végre leállította dühét, földhöz vágta a pálcát, és elment otthonról. Olyankor sokáig sírtak. Nándika nem a fájdalom miatt, inkább azért, mert látta őt, és megijesztette a zokogása.
Haragudott apjára, de még jobban az anyjára. Hiába volt hatéves, tudta, hogy az egész nem következett volna be, ha ő nem festi le úgy a gyerekeit, mint két elvetemült szörnyeteget. Felbujtotta az urát, aki tette, amit elvártak tőle. Rendet vágott közöttük épp azzal, ami a keze ügyébe került. Igaz, hogy úgy elkapta az ideg, hogy nem tudta fékezni magát, de ez már más tészta volt. A kilincs miatt is ez történt.
Csúnya, piros csíkok maradtak a combján, a fenekén, lüktettek piszkosul. Nehezen gyógyultak. Amikor az óvodában le kellett vetkőzni tornadresszre, mert a kis szobában tornásztak, mindenki láthatta. Nagyon szégyellte magát. Az óvó néni szeme is megakadt rajta, de nem kérdezett semmit. Pedig neki szívesen elmondta volna, hogy mennyire fájt a szíve, és a verés után apuka napokig rá se nézett.
– Szokta – felelte végül.
– Látod! Akkor jöhet az új gyerek!
Éjjel nem tudott aludni. Nyugtalanul forgolódott, vad álmok gyötörték, míg végül hajnalban a sok lázas gondolat hatására elnyomta a fáradtság. Az volt az utolsó gondolata, hogy érthető, miért látogatják ennyire ritkán. Nem kell ő senkinek, biztosan keresik a nála sokkal jobbat a családjukba.
Folytatjuk…
