Reggel úgy ébredt, hogy legszívesebben világgá ment volna.
Egy új, fekete hajú nővérke tolta be a reggelit, aki kedvesen megsimogatta a fejét, és annyit mondott neki, hogy muszáj szépen ennie, mert a doktor bácsi haragos lesz. Májkrémes kenyér volt, amit Minka szeretett, mellette egy háromszög sajt, ami nem ízlett neki. A tea viszont finom volt.
– Ügyes kislány vagy! – mondta neki a nővérke, és megint megsimogatta a fejét. – Ne legyél szomorú, a szüleid biztosan meglátogatnak ma. Minka erre picit jobb kedvű lett, ám azonnal Tamara mondatai jutottak eszébe. De hátha nincs igaza! Ő se tudhat mindent. Átnézett az ágyára, és látta, hogy jóízűen kanalazza a reggelijét, amit nem májkrémes kenyér volt. Talán puding vagy joghurt lehetett, amit a mandulája kivétele után le tudott nyelni.
Délelőtt megjelent az az idegen néni, aki pár napja, és maga köré gyűjtötte a lányokat. Kivételesen a két nagyobbik se húzta ki magát, és így öten ülték körbe egy piros asztalt és papírt hajtogattak. Egy csákóval próbálkoztak, amelyből hajó lesz majd, mondta a hölgy, akinek lábán világoskék szandál volt. Minka szeme folyton odatévedt, mert még sose látott ilyen szép szandált, és kifestett lábkörmöket sem. Gyönyörűnek találta. A nő keze is szép volt, hosszúkás körmei is épp olyan színűre voltak lakkozva, amilyenre a lábán. Kék szoknyája, bézs blúza tökéletesen passzolt az alakjára, és csodás illat áradt belőle. Kevés hozzá hasonlót ismert.
Szorosan mellé ült, és szinte elmerült a kellemes, édes illatfelhőben. Megszólítani nem merte, a nevét is elfelejtette, de jó érzés volt, hogy tudott magyarul. Már megszokta, hogy a világban, amelyben él, vannak, akik beszélnek az anyanyelvén, mások nem, és az is előfordul, hogy értik, de nem akarnak megszólalni. Ez Jugoszlávia, mondta mindig az apja. Mi itt élünk, tudnunk kell szerbül, de a faluban nem volt rá szükség. Ott mindenki magyar volt, akik meg betelepültek valahonnan, igyekeztek beolvadni és megtanulni a nyelvet. Hallotta már többször is, hogy nehéz nyelv, amit nem értett. Hogy lenne már az, ha mindenki meg tudja tanulni? A felnőttek mindig olyan furcsán és titokzatosan beszélnek, gondolta sokszor. Úgy, hogy a gyerekek ne tudják megfejteni a szavaikat. Ez csak egyet jelenthet: két világ van. Az egyikben a gyerekek élnek, játszanak, a másikban pedig a felnőttek dolgoznak és titkokat suttognak, majd azokon nevetnek. Ha felnőtt lesz, neki is lesz titka, határozta el. Sok titka, amit senkinek nem árul el, mert biztosan mindenki tovább adja, mert hiába volt hatéves, azt hamar megtanulta, hogy senki nem tudja tartani a száját.
Egyszer az óvodában elmondta Ildikónak, hogy neki tetszik az egyik fiú, mindjárt rajta nevetett mindenki egész nap. Még az óvó néni is mosolygott, pedig ő aztán nem szólhat semmit, mert a vőlegénye szinte minden nap beugrott hozzá, és a függöny mögött csókolóztak, mindenki tudta. Olyankor az óvó néni boldog volt, kipirult arccal jött vissza közéjük és sokkal kedvesebb lett hozzájuk.
A csákó végül némi segítséggel, de elkészült. Pár mozdulattal valódi hajó lett belőle, amit Minka ámulattal nézett. Kapott hozzá egy rakás csodaszép filctollat, itt úgy mondták flomasztert, és rajzolhatott rá bármit. Ő pillangókat rajzolt, mert azokat szeretett a legjobban.
– Holnap, ha jövök, kivisszük a kis tóhoz és megnézzük, elsüllyednek-e! – mondta a hölgy, és nevetett. Rúzsos szájában apró fogak virítottak, az egyiket be is színezte a rúzs, de ettől még szép volt.
A délelőtt gyorsabban elszállt, mint gondolta, sőt az ebéd is finom volt, főtt krumpli hússal, mellé egy kis kompót. Ahogy befejezte, és Tamarához akart ülni, hogy együtt nézegessék a Heidit, de nyílt az ajtó, és belépett anyuka.
Nem egyedül jött, hanem azzal a bácsival, aki apukát is hozta. Bartával. Minka hirtelen megmerevedett. Nem volt képes anyjához futni. Nem tudta, szabad-e, elvégre épp hajtogatott, és azt sem tudta, anyja mit szólna, ha a karjaiba repülne. Nem volt megszokott náluk az érzelgősség. Ezért felállt és dobogó szívvel lépett egyet, majd várta, hogy anyja közelítsen.
– Dobar dan! – köszönt Böske és Barta szinte egyszerre. A csinos néni rájuk nézett és bólintott. Aztán Minkának súgott valamit. Erre a lány elindult.
– Minka! Hogy vagy! – hajolt le Böske, és megölelte a lányát, de nem szorosan, inkább amolyan udvariasan. Azonnal megcsapta a kislány mosdatlan, savanyú szaga. Biztosan nem mosdatták meg napok óta, gondolta fintorogva.
Minka azonnal sírni kezdett.
Barta elfordult, és intett, hogy megy, kint várakozik.
– Haza akarok menni! – mondta a lány. – Nekem itt rossz. Nem akarok itt lenni!
– Jól van, jól van! – mondta Böske és rózsás kartonruhája gyűrődéseiből kiszedte a lányát.
– Nézd, mit hoztam neked! – nyújtott felé egy babát. – Csoki is van nálam.
Minka felkapta a fejét. Sose szokott ajándékot kapni, most meg babát vettek neki? Ennél csodálatosabb aligha történhet vele, gondolta, de azonnal rájött, hogy a játékot azért kapja, mert nem viszik haza.
Elvette a szőke, kék szemű hajas babát, amin fehér ruha volt piros övvel, és ha nem lett volna szomorú, megállapíthatta volna, hogy gyönyörű. Nem vásári bóvli volt, hanem szépen kidolgozott, hatalmas szempillákkal ellátott baba. Ha lefektette, be tudta csukni a szemét. Lábán rózsaszín szandál és horgolt fehér zokni, és a haja végtelenül puhán hullott le egészen a derekáig.
– Gyere, ülj az ágyadba és mesélj! Vagy kimenjünk a kertbe?
– Menjünk ki inkább! – felelte, mert nem akarta, hogy mindenki őket bámulja. Ahogy kimondta, meghallotta, hogy Tamara felsikolt. A szülei álltak az ajtóban, és anyukája tárt karokkal rohant felé.
– Akkor gyere! Nem tudom a járást, de majd csak lejutunk.
– Én tudom! – közölte a kislány magabiztosan, és kézfejével megtörölte a szemét. Azzal a lifthez irányította az anyját, és már mentek is lefelé, ki a fényre, a kellemes nyári melegbe. Aznap nem volt rekkenő hőség, előző éjjel esett valamennyi eső. A vihar elmaradt, de a levegő felfrissült.
Folytatjuk…
*Dobar dan=Jó napot!
*flomaszter=filctoll
