– Nagyi!
A lányok sikítva szaladtak a vonatról leszálló nagymamájuk felé. Gréta mosolyogva figyelte őket, ahogy jobbról és balról Katrin karjába ugrottak. A Nyugati pályaudvar zaja sem tudta elnyomni a kicsik vidám visítozását. Megszaporázta lépteit, hogy visszafogja a kis kópékat, mielőtt felborítják a mamájukat.
– Szia, anya!
Miután a lányok végre kiugrálták magukat, Gréta is megölelte, és arcon csókolta édesanyját. Aggódva figyelte sápadt arcát; csupán egy hónapja nem találkoztak, de úgy találta, sokat öregedett azóta.
– Hogy vagytok? – kérdezte Katrin elérzékenyülve.
– Jól vagyunk – súgta Gréta a fülébe. – De te jól vagy, anya?
Katrin legyintett egyet, lehajolt, és újra megpuszilgatta Lénát és Kamillát.
– Hoztam nektek néhány finomságot, mehetünk haza?
A két kicsi futva indult a kijárat felé, Gréta elvette édesanyjától a csomagokat, mert a lányok visszaszaladtak, majd lecsaptak a nagyi kezére. Egymás szavába vágva beszéltek, németül és magyarul felváltva. Mire a villamoshoz értek, elmeséltek mindent, ami az elmúlt egy hónapban történt velük.
– Szóval Gréta gyönyörű volt a bálon? – kérdezett vissza Katrin mosolyogva.
– Mint egy helcegnő – raccsolta Kamilla.
– Nem is! – kiáltott fel Léna. – Inkább, mint egy sztár.
Gréta és az édesanyja hangosan kacagtak.
– Ezek után már nagyon kíváncsi vagyok arra a ruhára – mondta Katrin nevetve.
Hazaérve a lányok egy pillanatra sem engedték, hogy a nagyi figyelme bármi másra terelődjön. Míg a nagynénjük ebédet főzött, a kicsik teljesen kisajátították maguknak a mamájukat. Gréta nem bánta, noha ő is szeretett volna az édesanyjával beszélgetni, de tudta, hogy a kicsiknek nagyobb szükségük van a ritkán látott mamára.
– Csináltam neked párolt répát a krumpli helyett, anya. De azon gondolkozom, hogy így elegendő szénhidrátot fogsz enni?
Katrin égre emelte tekintetét. Pont azt szerette Grétában, hogy akkora a szíve, amekkorában az egész emberiségnek van helye, de a kisebbik lánya túlzásba vitte a gondoskodást.
– Kicsim, harmincöt évig ápolónő voltam, hidd el, tudom kezelni a diabéteszem.
– Oké – konstatálta Gréta egy szájhúzással. – Add be az inzulint, mert rögvest kész a csirke.
Katrin elvonult a fürdőbe, a lányok pedig segítettek teríteni. Kamilla azonnal leült az asztalhoz, éhes szemekkel figyelte a gőzölgő ebédet. Az ő étvágyát nem vette el a csoki sem, amit azonnal elmajszolt, amint megkapta a nagyitól.
Ebéd közben vidáman csacsogtak, de a lányok szeme egyre fáradtabban pislogott, jelezve a déli alvás közeledtét. Panaszos nyafogás közepette hagyták, hogy Katrin lefektesse őket. Mire Gréta elmosogatott, a két kicsi már mélyen aludt.
– Végre egy kis csönd.
Gréta kuncogva tett kávét az anyja elé, majd ő is leült vele szemben az asztalhoz.
– Hogy bírod, kislányom? – fürkészte Katrin a lánya arcát.
– Jól, semmi gond!
– Ne hazudj nekem! Karikás a szemed, a lányok azt mondták éjszakánként mosogatni jársz valami étteremben. Miért nem mondtad? Nem elég a fizetésed és az árvaellátás, ugye?
– Állj le a kérdésekkel, anya! Jól vagyok.
– A senkiházi Laci nem ad pénzt?
– Addig jó, amíg nem látjuk. Szerencsére nem került a szemem elé a te…
Gréta elharapta a mondatot, Katrin tengerkék szeme elsötétült a fájdalomtól.
– Már egy éve – mondta szomorúan. – Nincs annál nagyobb büntetés, mint eltemetni a saját gyermekedet. Folyton kínoz a lelkifurdalás.
Gréta megszorította az anyja kezét, mindkettőjüket átjárta gyász égető fájdalma.
– Nekem sincs sok, de segítek, amennyivel tudok. Talán havi húsz-harmincezret meg tudnék fogni valahogy.
Katrin a lánya szemébe nézve könyörgött.
– Szó sem lehet róla – ingatta a fejét Gréta. – Nemrég mentél nyugdíjba a diabétesz miatt. Pontosan tudom, hogy apu betegsége felemésztett minden tartalékotokat. Mi megvagyunk, tényleg.
– Attól még, hogy ezt ismételgeted, nem lesz igaz – mutatott rá Katrin. – Hadd segítsek, szívem! Egy év alatt elvesztettem az apádat és a nővéredet, már csak ti hárman maradtatok nekem.
– Nincs rá szükség, anya. De ha ez megnyugtat, megígérem, hogy szólok, amikor már nem tudom megoldani, és pénzre van szükségünk.
– Rendben – bólintott Katrin, de mindketten tudták, hogy ez sosem fog megtörténni.
– Láttam, hogy sántítasz, erősebb lett a fájdalom a lábadban?
A nő hátra vetette hosszú szőke haját, aminek a fele már őszbe fordult, majd legyintett.
– Csak a hülye cukorbaj mellékhatása.
– Mi van a terveddel, hogy elmész Inge nénivel Bécsbe?
– Semmi. Inge még aktívan dolgozik, talán, ha ő is elmegy nyugdíjba.
– Ne hagyjátok ki, jár egy kis szórakozás nektek is. Olyan rég jártál már otthon.
– Nekem már Esztergom az otthonom, ott éltem apáddal harminc évig.
Beszélgettek még néhány percig az osztrák rokonokról. Katrin Bécsben született és nőtt fel, a férje miatt költözött Magyarországra, akit egy túra során ismert meg, amikor még mindketten főiskolára jártak.
Egy órán át sem fogytak ki a témákból, Katrin és a lánya mindig megtalálták a közös hangot, hiszen kívül-belül rendkívül hasonlítottak egymásra.
Andrea és az apjuk halálát gondosan kerülték. Mindketten mély fájdalmat és lelkifurdalást éreztek, ezért próbáltak csak előre tekinteni.
Gréta biztatóan mosolygott az édesanyjára, akinek a szíve megtelt a lánya iránt érzett szeretettel.
– Mesélj valamit a mosogatásról, nem találtál valami kevésbé megterhelőt?
– Nem vészes, anyu. Este nyolcra megyek, éjfélkor végzek, és sokkal többet keresek vele, mintha egy McDonald’s-ban talpalnék négy órát. A Black Rose, ahol dolgozom, Budapest egyik legelegánsabb étterme. Nagyok az elvárások, de a fizetés is magasabb az átlagosnál.
– De alig alszol valamit, az isten szerelmére! Ha minden nap éjjel egykor érsz haza, mikor pihensz?
– Ne túlozz, légy szíves! Eleget alszom, nincs többre szükségem.
– Költözzetek hozzám, akkor nem kellene éjjel is dolgoznod, és mélyen sértő, hogy az unokáimra egy idegen vigyáz helyettem.
– Anya… – Gréta a szemét forgatta. – Esztergomból legalább két óra alatt érnék be az iskolába, ráadásul a lányok is megszokták az ovijukat. Marika néni egyébként sem idegen, hanem a szomszédom.
Katrin mérgesen legyintett, nem tetszett neki, amit látott. Rettenetesen aggódott a lányáért és az unokáiért.
– Legalább gondold át! – kérte.
Gréta bólintott, de mindketten tisztában voltak vele, hogy erre úgysem kerül sor.
Kamilla álmosan totyogott kifelé a nyuszijával, véget vetve a felnőttek beszélgetésének. Felmászott a nagynénje ölébe, hangosan cuppogva szopta az ujjacskáját, míg teljesen fel nem ébredt.
– Itt alszol, anya? – kérdezte Gréta.
– Nem, drágám. Fredericket meg kell etetnem, egyébként sem szeret egyedül lenni otthon.
Mindketten kuncogtak, Katrin egyetlen társasága egy nagyra nőtt perzsa macska volt, mióta a férje meghalt. Gréta nem bánta, hogy egy cica miatt siet haza az édesanyja, legalább gondoskodhatott valakiről.
Miután Léna is felébredt, elmentek a játszótérre. Katrin büszkén hintáztatta két csodaszép unokáját. Dagadó mellkassal vasalt be néhány dicséretet a többi nagymamától a lányok szépségéről és jómodoráról. Gréta párás szemmel figyelte őket, elhatározta, hogy gyakrabban kell az édesanyjának látnia a gyerekeket, mert határozottan feltöltődött tőlük. A reggeli sápadtsága elillant, arca kipirult és megtelt élettel.
Folytatjuk…
