Mindig, de tényleg mindig tarts ki az álmaid mellett! Senki másnak nem lesznek olyan fontosak és senki másnak nem fog annyira fájni, ha fel kell adnod, mint neked!
Engedd meg kedves olvasó, hogy meséljek magamról egy pár szót.
Egy olyan családból származom, ahol nem volt divat az önfejlesztés, sem pedig a tudatos, pozitív gondolkozás. Én pedig egy olyan brutálisan érzékeny lelkű gyerek voltam, hogy mindent a szívemre vettem és seperc alatt összetörtem ha valami „rosszat” csináltam. Hatalmas volt bennem a bizonyítási vágy és a megfelelési kényszer. Ez idővel pedig önértékelési zavarokhoz vezetett. Sokáig éltem így, hisz azt hittem ez a normális. Folyamatosan olyan férfiakat vonzottam be az életembe, akik csak még tovább rombolták az önbizalmam. Lent voltam a béka segge alatt, amikor is érkezett az életembe egy olyan ember, aki már akkor évek óta foglalkozott a személyiségfejlesztéssel, és a múltunk is hasonló volt. Ragyogott, mosolygott és azt éreztem, hogy én is így akarok élni, ilyen boldog akarok lenni, és ragyogni, mosolyogni egész álló nap. A hatására kezdtem önfejlesztő könyveket olvasni és rengeteg hanganyagot meghallgatni. Nem kevés munka volt, de kezdtem megszeretni magam és kezdtem elhinni, hogy én is érek valamit. Már nem utáltam azt, akit a tükörben láttam, hanem egyre büszkébb voltam rá és hidd el, ha te is abban a helyzetben vagy, mint én voltam anno, akkor neked is van ki út!
Néhány évvel ezelőtt, amikor először voltam konditeremben, azt sem tudtam, hogy mi mire való. Emlékszem, hogy csak ültem egy kanapén, és azt néztem, ki mit csinál, melyik gépet mire használja. Nagyon kis girnyó voltam akkoriban, 47 kg vaságyastól és sokszor piszkáltak a vékonyságom miatt.
Az akkori párom egy konditermet üzemeltetett, és ő segített nekem elsajátítani a gyakorlatokat, általa szerettem bele ebbe az egészbe. Akkoriban éppen egy testépítő versenyre készült, szóval én ettem szorgalmasan vele, amikor ő is evett, és mentem vele a terembe, amikor edzeni ment. Nem kellett sok idő szerencsére és már láttam magamon az apróbb változásokat. Hatalmas motivációm lett, hogy kikerekedjek és ne legyek többet giliszta alkat. Egy fél év sem telt el, és a környezetemtől – akik a fitness körben mozognak – olyan visszajelzéseket kaptam, hogy meg kellene próbálnom egy versenyt. Mondanom sem kell, hallani sem akartam róla. Túlontúl korainak gondoltam.
Eltelt egy év, két év, három év, négy év, Fruzsika még mindig serényen edzegetett, de a versenyekről hallani sem akart.
Egyszerűen nem hittem abban, hogy elég jó lennék egy ilyen versenyhez. Sem szépnek, sem elég jónak nem láttam magam. Mint fentebb is írtam, utáltam a tükörbe nézni. Képek sem nagyon voltak fent rólam a Facebookon vagy instagrammon, ahol látszódott volna az arcom. Minden más látszott, ki volt téve például óriásplakátra, csak hogy azért mégiscsak foglalkozzanak már velem az emberek. Szégyen, nem szégyen ez volt. Vágytam a szeretetet és törődést, ugyanakkor a csúnyának gondolt arcomat nem mertem megmutatni.
Már évek óta edzettem, amikor először kezdett el bennem motoszkálni a versenyzés gondolata. Eltökéltem magam, hogy személyesen is meg akarok ismerkedni a Magyarországi nagy nevekkel, ezért minden hétvégén átjártam abba a terembe edzeni, amiben tudtam, hogy edzenek. 1,5 hónap telt el és valamilyen csoda folytán mindenki lent volt, akit csak szerettem volna. Épp egy olyan ismerőssel edzettem, aki jó kapcsolatot ápol velük, és bemutatott nekik. Erre a löketre vártam! Olyan visszajelzéseket kaptam, amik megerősítették bennem a verseny gondolatát.
Kezdett bennem pislákolni a láng, hogy akarom, amikor is megláttam, hogy a Kiss Virág – Lekli Team válogatót tart. Legyintettem rá, mondván úgysem kerülnék be. Eltelt egy nap, majd kettő is, és nem hagyott nyugodni a gondolat. Gondoltam elmegyek, megnézem hátha 😀
Tisztán emlékszem, hogy a hitetlenségem ellenére is milyen nyugodtnak éreztem magam, pedig 95 lány várt a sorára.
Én következtem. Belibbentem és lányos zavaromban, alig hallhatóan bemutatkoztam. Elképesztően zavarban voltam, de olyan boldogságot éreztem, hogy majd kiugrottam a bőrömből.
95 lányból én voltam az az egy, aki első lett és külön díjakban részesült. Ez begyújtotta nálam a zsinórt és 1000 fokon kezdtem működni. Kikristályosodott, hogy szenvedélyesen akarom azt, hogy a színpadon ott álljak és megmutathassam magam.
Elhatároztam, hogy az edzőm segítségével, Lekli Lacival felkészülök egy versenyre. Mivel jelenleg Szolnokon élek, ezért egy héten háromszor feljárok Pestre, csak azért, hogy eddzek vele. Biztos akartam lenni a dolgomban. 2019. január 07-én kezdtünk el felkészülni és kaptam meg az étrendet. Előtte tejszeleten, chipsen és mindenféle nasin éltem konkrétan, viszont a motivációm annyira erős volt a felkészülés időszakában, hogy hónapokon keresztül csak a húst, zöldséget és pufirizst ettem és nem hiányzott a szemét kaja. Erősebb volt a célom pár finom falat utáni sóvárgásnál.
Egy év munkája után helyreállt az önbecsülésem, így szinte végig kiegyensúlyozott voltam a felkészülés során. Imádtam minden pillanatát és minden nap versenyvideókkal töltekeztem. Könnyes szemmel néztem, ahogy a gyönyörű lányok fent vannak a színpadon és láttam, hogy iszonyatosan boldogok. Boldog voltam, nagyon boldog, mert tudtam, hogy én is hamarosan ott fogok állni, közben pedig potyogtak a könnyeim. Nincs mit tenni, az érzékenységem megmaradt 😀
Az utolsó hét volt a legizgalmasabb. Megvontunk minden fűszert, szénhidrátot és 5-6-7 liter folyadékot kellett meginni egy nap. Majd hirtelen a következő nap már csak 5 dl. A sok folyadékkal egy csepp gond sem volt, de a víz hiánya kissé nyűgössé tett. Nyomott, lüktetett a fejem, a szemem előtt pedig ott volt a cél, úgyhogy hipp-hopp eltereltem minden alkalommal a gondolataimat.
A verseny napján, csak úgy, mint a válogatón, elképesztően nyugodt voltam. Élveztem, hogy végre eljött a nap és én is átélhetem ezt az egészet. Gyermeki buzgósággal vártam, hogy barnítsanak, sminkeljenek és a hajamat szalonképessé tegyék. Reggel 8-kor regisztráltam és délután 17:00-ig csak feküdtem, feküdtem feltett lábakkal és vártam, hogy végre én kerüljek sorra. Kismilliószor lejátszottam a gondolataimban, hogy mit és hogyan fogok csinálni. Amíg a többiek unatkoztak, én ezzel szórakoztattam magam.
Aznap már nem ittunk, csak a színpad előtt 1 kortyot.
Arra várva, hogy én következek, azon imádkoztam, hogy nehogy nyomjak egy bukfencet majd fellépve a színpadra. Szerencsére nem így lett. Felléptem, és mint a filmekben, megszűnt minden. Nem láttam, nem hallottam, csak rázott a hideg és csináltam a már jól begyakorolt mozdulataimat. Aztán kitisztult a kép, megláttam az ismerős arcokat. Elkezdtem élvezni a pillanatot és megteltem önbizalommal és mérhetetlen nagy boldogsággal.
Nem lehettünk fent 10 percnél többet, de mindent megért az a 10 perc! Beleszerettem a színpadba és abba az érzésbe, amit akkor éreztem.
Eredményhirdetés következett és mi szépen újból felsorakoztunk a színpadon. Hátulról előre haladtak az eredményekben. Ismét nem hallottam, se nem láttam, csak azt tudtam, hogy ha az én számomat vagy a nevemet mondják, akkor az én vagyok. Elképesztően nagy volt bennem az adrenalin.
Egyszerre csak elfogytak mellőlem a lányok és egyedül maradtam hátul. Első lettem. Megnyertem a kategóriámat. Egyszerre sírtam és nevettem a boldogságtól. Valóra váltottam az egyik álmom.
Mérhetetlen hála és boldogság van bennem. Mindenért, de tényleg mindenért kárpótolt ez az élmény, és hát nem is állunk meg, mert a következő verseny már itt is van május 11-én. Nyíregyházán lesz a magyar bajnokság, utána pedig az EB május 25-26-án Budapesten.
Szurkoljatok! :)))
