Kivette, forgatta és megállapította, hogy szép. Nem, hibátlan. Igazán olyan kék, amilyennek látni szokta. Nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire tökéletes, mennyire visszaveri a fény játékát. Mégis élettelen, enyhén ruganyos és sérülékeny. Viszont már nem kellett féltenie. Régebben, amikor még ép volt mindene, tudta, az övénél nincs világítóbb.
Valaha még álmában is nézegette volna, de most, amikor megtehette, előfordult, hogy megfeledkezett róla. Könnyen porosodott, de speciális folyadékba mártva pillanatokon belül megtisztult. A jó isten kevés dolgot formál csodálatosra, mindig tapasztalta, ám ebben nem volt hiba. Majdnem semmi, hisz minden másra használhatta, csak arra nem, amire a legtöbb ember. Ez azonban büszkeséggel töltötte el.
Milyen jó, hogy nem kell beállnia a sorba és nem kell a többi idiótával együtt léteznie, sőt mi több, lélegeznie, mondogatta gyakran tükörképét bámulva. Gyűlölte az embereket, főleg felszínes mosolyukat és a valódi érdeklődést mellőző kérdéseiket. Nem hatotta már meg senki szomorúsága, az övét bőven elég volt megemésztenie. Ebben azonban volt némi hazugság is, hiszen nem volt szomorú. Többször nevetett, mint sírt, sőt még kacagott is másokon, azok elképesztően piszlicsáré ügyein. Ha megelégelte a dolgot, és már nem bírta türtőztetni magát, akkor megmutatta nekik és vigyorogva leste elképedt arcukat, amelyre kiült a borzongás.
Nem azt kérdezték tőle, hogy hogyan, hanem azt, hogy miért. Egynek sem volt fontos, mi történt vele, csak az, miért él így, és lehet-e életnek nevezni, amiben van. Ostobának tartotta őket, tolakodónak és nyomorúságosnak. Ő sokkal keservesebb helyzetben volt, mint legtöbbjük, mégse panaszkodott folyton folyvást. Elfogadta, hogy egy májusi szombaton megesett vele a dolog, és azóta megváltozott az élete. Mit kell ezen ennyit rágódni, mondta magának feddően, ha netán többet gondol vissza arra az estére, mint amennyit megért volna a dolog?
Aztán megismerte a lányt, aki annyira gyönyörű volt, mint a legszebben photoshopolt címlap, és lecsapott rá. Egyszerre egy másik sráccal. Egy elkényeztetett tökfilkóval, akinek apja már szimpla érettségijére cabriót vett. Esze ágában se volt versenyezni vele, de ott volt az a lány, a szőke, hullámos hajával, a méteres szempilláival, és a valótlanul karcsú derekával. Nagyon akarta őt. És a lány tudta, hogy sokat ér. A kereslet igénye abban a minutumban megemelte a tétet. Az a másik is tisztában volt ezzel. Selyemhaj flörtölt, játszott és cseppet sem bánta volna, ha vér folyik érte. Mennyivel filmszerűbb lett volna, ha bekövetkezik, gondolta ő, de még várt. Az ellenfél azonban nem volt kispályás. Szórta a pénzt, hozatta a pezsgőt, ami nem illett a lebuj hangulatához, de illett a lányhoz, aki ezüst ruhában vonaglott a pult mellett és figyelte a versengést. Pillantása olykor a biliárdozókra tévedt, majd elmosolyodott, amitől ő azonnal rongyos alsóban érezte magát. Bezzeg a másik! Neki még a lábkisujj körme is aranyollóval volt kerekre manikűrözve.
Ekkor jutott eszébe valami. Nem mondta ki, sugallni akarta, mert akkor érezte volna nyerőnek magát, ha másnak jut eszébe. Így lett.
– Legyen verseny? – bökött fejével a biliárdasztal felé amaz.
Nem merte kimondani, hogy a nyertes mindent visz, de ő tudta, hogy erre gondol. A szőke démon megvillantotta tökéletes fogsorát és egy ragadozó simulékonyságával fonta karját a versenyzőkébe.
Bólintott. Jó volt a játékban. Mestere volt a golyóknak. Minden téren. Lassan, megfontoltan tolta a golyókat és mosolygott. Az utolsónál megállt egy pillanatra, és felvette. Benyúlt szemgödrébe, majd kiemelte privát kis játékszerét. Miközben a lány sikoltása visszhangzott a fülében, megnyerte a játszmát. Megfordult és elvigyorodott.
A szőke sápadtan meredt rá, de felé nyújtotta a kezét, hiszen a nyertes mindent visz. Ő az asztal bal felső sarkához lépett, kivadászta az üvegszemet, és minden törölgetés nélkül visszatette a helyére.
– Majd később megmosom – közölte elégedetten.
Kép forrása: Pinterest
