Amikor Tünde kitámolygott a rendelőből, egy gondolat járt a fejében. Nem mondja meg senkinek. Hallgatni fog róla, amíg csak lehet, mert nem vágyik a pletykára, a fura nézésekre, az összesúgásra. Nem ő volt az első rákos a munkahelyén, látta, hogy működik ez. Először ment a szörnyülködés, majd megsimogatták Erzsi vállát, és váltig ígérték neki, hogy mindenben benne lesznek. Aztán persze amikor helyettesíteni kellett, nem voltak boldogok. Kezdetben nem morogtak hangosan, mert hát nem illett, meg nem vetett volna jó fényt rájuk, de ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban fintorogtak. Azok a kollégák voltak a legundokabbak, akik máskor játszották a szentet, a segítőkész angyalt. Egy ideig bírták a nyomást, a túlmunkát, amiért nem járt egy fillér sem, aztán elegük lett.
A folyosón félhangosan közölték, hogy sajnálják Erzsit, és tudják, hogy milyen szörnyű lehet neki, de másnak se könnyebb. Ki bír a végtelenségig dolgozni? Ki akar az iskolából a temetőbe kerülni? Na, ugye. Szóval, nem vállalnak többet, jöjjenek a fiatalok vagy biztosan akad olyasvalaki, aki még bírja a terhelést. Gyűjtögettek neki ímmel-ámmal is, mert hát mindenkinek kell most a pénz, meg a karácsony is közeleg. Csakhogy azt nem mondták, minek lett beteg épp most? Lehetett volna akár nyáron is, amikor se helyettesítés, se karácsony nincs.
Ezért ő úgy határozott, hallgatni fog. Nem mártíromságból, hanem azért, hogy a régi életének látszatát még egy kicsit fenntartsa. Már tudta, hogy az a Tünde, aki volt, sose lesz többé. A mellében keletkező idegen anyag azt jelezte, hogy vége valaminek. Legfőképp annak a nőnek, aki eddig volt. A legrosszabb az egészben mégse annak tudata volt, hogy rákos, hanem, hogy meg sem élte a nőiességét. Nem is törődött soha vele, hogy ő milyen nő. Most meg elveszíti azt, ami nővé tette egyáltalán. Megdermedt ennek gondolatára, de sekélyesnek érezte panaszkodni emiatt. Ki értené meg? Kit érdekelne valójában, amit érez? Minden örömben és bajban megtapasztalja az ember, hogy valójában egyedül van. Nem lehet osztozni a legszentebb és a legalantasabb érzésekben sem. Sírhat, örülhet, egyiket sem adhatja át másnak, hogy tegye meg helyette.
Így a vizsgálat után lefeküdt otthon, és első felindulásból utalt egy kisebb összeget Erzsinek, hátha segíthet. Majd elfogta a szégyen. Milyen ember ő? Megvásárolná mások szenvedését, mert azt hiszi, hogy ezzel felmentést kaphat? A Nagy Rendező odafenn biztosan tudja, hogy az apró porszemek idelenn könnyedén elsöpörhetők, hiába igyekeznek oly nagyon. Minden vakarék ember szánalmasan kapaszkodik másba, közben meg tapossa azokat, akik az útjába kerülnek. Ő se lenne más?
Vajon a betegséget azért kapta, mert rossz ember? Vagy mert megérdemelte, hisz sose állt ki magáért? Miért jut valakinek ilyesmi, másoknak meg nem? Nincs ember, aki ne tette volna fel magának ezeket a marcangoló kérdéseket. A betegség elsőként a lélekben pusztít. Hiába hisszük, hogy a test sorvad, legbelül már nyomorodik a lélek. Ezzel élt együtt hetekig. Bejárt az iskolába, megtartotta az óráit, szemrebbenés nélkül vállalt egy-két plusz feladatot, és amikor este nem zuhant bele holtfáradtan az ágyba, még mosolygott. Még élt, nem érzett semmit a bajból.
Nem ment vissza az orvoshoz. Elsunnyogta a vizsgálatot, és arra játszott, hogy tévedés történt. Akkora tévedés, amekkorát nem látott a világ. Mintha arra számított volna, ami a gagyi filmekben mentőöv szokott lenni: felhívják és közlik, hogy elcserélték a leleteket, és kérik a bocsánatát, amit ő kegyesen meg is ad majd. Azonban senki nem kereste. Láthatatlan lett az orvostudomány számára, egy volt azok közül, akik kiestek a rendszerből, és nem számított, hogy meghalnak-e vagy sem.
Akkor érzett először igazi riadalmat, amikor kiderült, hogy Erzsinél áttéteket találtak. Meg fog halni, tudta mindenki, és ezután már kevesebben mertek panaszkodni a folytonos helyettesítések miatt. Kicsivel több pénzt adtak néhányan, de azok, akik hittek saját sebezhetetlenségükben és halhatatlanságukban, inkább új csizmában parádéztak, amit férjük fizetéséből vettek, mondván, aki jól ment férjhez, az teheti.
Tünde nem ment jól. Férje, az örök szerencsétlenség szobra, nem vitte semmire. Nyolctól négyig dolgozott egy irodában, ahol harisnyás nők pihentették papucsos lábukat az asztal alatt, miután belefülledt a csizmába. Mindig lábszag volt a helyiségben, erre gyakran panaszkodott Laci, de mindig kinevette. Miben legyenek egész nap? Rohadjanak bele a bélelt lábbelijeikbe?
Lacival tizenöt évet éltek meg házasságban, amire még a hármas is sok lett volna, az élet naplójában. Unalmas és tudálékos férfi volt, aki bizonytalanul tengett-lengett a világban és mindenkit hibáztatott saját szerencsétlensége miatt, csak önmagát nem. Amikor bizonyítási kényszere rátört, megcsalta őt valami selejtes kis nővel, aki nála is kevesebbet ért. Tünde legszívesebben megsimogatta volna a fejét, és annyit mondott volna: menjél csak, és boldogulj, de a kölcsönből még tíz év hátra volt.
Mégis elváltak, és a legjobb az volt az egészben, hogy nem látták egymást utána évekig. A kölcsön és a közös gyerek megmaradt, de minden jobb volt, mint egy fedél alatt marni egymást.
Két héttel később a munkahelyi orvosi vizsgálaton egy ritkás hajú, köpcös emberke elé kellett járulniuk, hogy eljátsszák, számít az eredmény, de egy vérnyomás mérés, és a háton való tapogatózás azzal a hideg sztetoszkóppal nem jelentett semmit égen-földön. Az orvos azért csinálta, mert külön pénz járt érte, az iskola dolgozóit meg kötelezték.
Ült az előcsarnokban és tudta előre, hogy meg fogja kérdezni tőle, hogy van-e valami panasza. Persze, doktor úr, utálom, hogy nem vagyok szép és gazdag, fiatal meg pláne, akarta volna mondani, de jobbnak látta nem vicceskedni, mert sokan vártak utána. Vajon mit mondott volna a kicsi, kövér doktorka, ha azt felelte volna neki, hogy persze, hogy van: épp csomó nő a mellében, bár reméli, hogy ez tévedés. Kikerekedett volna a szeme? Látott volna döbbenetet vagy részvétet? Nem valószínű, mert a műszempillás, lakkcsizmás asszisztense akkor is sürgetően kipaterolta volna, mert mégiscsak felháborító, hogy egyesek a munkaidő végeztével is betegnek akarnak mutatkozni. Ezért hallgatott. Három perc alatt megkapta az alkalmasság pecsétjét, mert hát az ember, amíg él, lélegzik, alkalmas a munkára. Ahogy annak idején a lágerekben. Ott persze agyonlőtték, akinek nem volt haszna, itt kizsigerelik, és hagyják lassan elpusztulni, legalább megmarad a golyó.
Mosolyogva lépett ki az orvosi szoba ajtaján, és hagyta el az épületet. Nem tudják, és nem is tudhatják meg. Ez a gondolat felvillanyozta. Beszállt ezeréves autójába, ami pontosan annyira volt sérült, mint ő. Még működött, de már nem tökéletesen. Csendesen megsimogatta a műszerfalat. Jól van, bogaram, suttogta. Amíg még itt vagyunk, tegyük a dolgunkat. Azzal gázt adott. A ködös, nyálas november beterítette a várost, és szürke leplet borított a nyugovóra készülő fák ágaira. Ha sütne a nap, akár boldog is lehetne, gondolta. Ha sütne, ha nem lenne rákos, ha volna remény. A millió HA fala dőlés közben szinte beledöngölte a földbe.
Megállt a lakótömb előtt, de nem szállt ki. Bámult ki a szélvédőn, de nem látott semmit. A járókelők sziluettje beleolvadt az aszfaltba. Amikor megcsörrent a telefonja, felvenni se akarta. Jó volt a csend, az üresség, de a türelmetlen hívó nem adta fel. Tudta, hogy csak a lánya lehet. Általában írásban beszéltek, valahogy a szó így könnyebben vándorolt köztük. Most mégis hívta.
– Anya! – kiáltotta vidáman. – Mondanom kell valamit, de ülj le gyorsan!
– Ülök! Mondhatod! – felelte erőt véve magán. A lánya nem tudhatja meg. Nem szabad, ezt sorolta.
– Nagymama leszel! – sikoltotta. – És ne kérdezd, hogy biztos-e, mert hat tesztet csináltam két nap alatt, szóval ezer százalék!
Tünde megrázkódott. Nagymama. Lehet, hogy nem lesz más csak por és hamu, nemhogy nagymama. Szürke, szálló és föld alá kívánkozó por.
– Te jó isten, Zita! El se hiszem! – felelte nevetve. – Boldog vagyok, és alig várom!
– Anya, minden rendben? – kérdezte a lánya óvatosan. Ismerte őt.
– Persze, hogy rendben, ha te boldog vagy!
A lány egy pillanatig hallgatott, aztán elnevette magát.
– Az vagyok anyukám, a világon a legboldogabb! Álmos is!
Tünde szeméből kibuggyant a könny. Még mosolygott, mintha látta volna valaki a színjátékot, de csak az őszi eső futott végig csendesen az autó oldal üvegén, épp ahogy a fájdalom az ő arcán. Egyenesen és lezuhanva a semmibe.
Kép forrása: Pinterest
