Nyugtalan vagyok. Sokkal nyugtalanabb, mint bármikor az elmúlt tíz év során, pedig Iza nem kímélte az idegeimet. Érzem, hogy változtatnom kell az életemen, csak még nem tudom, hogyan. Én nem akarok mártíranya lenni, aki azt hangoztatja, hogy mindent a gyerekért, aztán beledöglik.
Megtettem mindent, amit meg lehetett. Mások is hasonlóképpen csinálják, nem várok köztéri szobrot. Anya vagyok. Amikor úgy döntöttem, az leszek, tudtam, hogy lezárom azt az időszakot, ami a gyerekem születése előtt volt. Fáj, nem fáj, mindegy. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kezembe vehettem a kisbabám, már nem voltam ugyanaz, mint régen. Egy darabka ott volt belőlem, és nem tehettem úgy, mintha nem létezne.
Egyik nap Izabell elhozta a barátját. Nagyon meglepett, nem is voltam különösebben boldog, mert csak úgy otthoniban tettem-vettem, aztán ki szereti, ha ápolatlannak látják. Gyorsan átöltöztem, közben meg haragudtam a lányomra, amiért nem készített fel előre. Mintha szándékosan így tervezte volna.
A srác kifejezetten helyes. Épp a lányomhoz való. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, ilyen fiút választanék. Ahogy megláttam, előjött belőlem a régi lány, aki még szabad volt, akinek semmi más problémája nem volt, mint a haja és a szempillái. Szinte felvillanyozódtam, mert az járt az eszemben, hogy mennyire más volt akkor az életem. Házibuliba jártunk, hajnalban gyalog vánszorogtunk haza, de még meglestük a kisboltok előtti kenyereskosarakat, amelyekből olykor-olykor el is csentünk pár zsemlét. Jó volt. Persze az emlékeim nem hozták vissza a régi világot, mégis egy pillanatra azt éreztem, amit mindig mindenki: de jó is lenne még gondtalan kamasznak lenni.
A fiú végtelenül kedves volt. Az a barátságos fajta, akivel öröm beszélgetni. Szívesen csináltam nekik kávét, teát, nem is emlékszem, kinek mit. Kicsit somolyogva villant eszembe, hogy anyám pontosan így viselkedett velem, és Iza apjával annak idején. Ettől a gondolattól kicsit ideges lettem.
Csanád szereti a lányomat, ebben biztos vagyok. Ilyesmiben nem téved az ember. Benne van a tekintetében. Legszívesebben megöleltem volna, mert végre volt egy férfiember, aki törődik az én kicsikémmel, ha már az apja megfeledkezett róla.
Persze mi se úgy kezdtük, hogy majd nem fog sikerülni. Az én anyám se gondolta, hogy a jövendőbeli veje egy rideg, számító alak, aki gond nélkül elhagy bennünket, mondván, tévedés vagyunk. Ezt mondta kerek-perec. Soha nem mondtam el Izának ezt a mondatot. Hogy bízhatott volna a férfiakban, ha azt hallja, hogy apja számára ő és az első felesége melléfogás? Az élet egyik bakija. Így is rettegtem attól, hogy nem mer majd rendes kapcsolatot létesíteni.
Viszont ott ült a konyhaasztal mellett az a fiú, és én azonnal megéreztem, hogy erős kötelék van köztük. Azonnal el tudtam képzelni a vejemnek. Vejemnek… Még kimondani is furcsa, de jó érzés. Tényleg elindított bennem valamit ez az ismeretlen.
Negyvenhat éves vagyok, még nem öreg, de nem is fiatal. Vajon mit tartogat számomra az élet, töprengtem, miután elmentek. Legszívesebben mindkettőjüket agyonszeretgettem volna, mint a babákat. Még mindig az anya működött bennem elsősorban. Úgy éreztem, a balsorsunk múlóban van, és kárpótlást kaphatunk ezzel a sráccal, aki majd úgy szereti Izát, ahogy eddig senki.
Láttam, hogy a lányom iszonyúan zavarban van. Feszülten járkált körülöttem, gondoltam, csak bevallja, hogy odavan a fiúért, de nem tette. Idegessége feltűnő volt, már-már végigfutott az agyamon, hogy talán terhes, csak nem mer szólni. Lerohanni semmiképp nem szerettem volna, úgy döntöttem, türelmes leszek.
Egy elhatározás azonban még akkor megszületett bennem. Ideje kézbe vennem az életem. Kell valaki nekem is, akinek fontos vagyok, és aki nekem is az. Felneveltem ezt a kelekótya csajt, most már elengedhetem a kezét.
Előző este jógán Anna mondta, hogy megismerkedett valakivel társkeresőn. Csak pár szóban ecsetelte, de a szeme csillogott. Az enyém már rég megfakult. Szerettem volna olyan bizsergést érezni, mint lány koromban, amikor még alig tudtam valamit a fiúkról. A társkereső rettenetei viszont nem vonzottak. Hallottam már elég szörnyűséget. De az a csillogás nem hagyott nyugodni. Főleg miután Csanád egyik reggel beugrott, csakhogy lássa Izát. Hát nem drága? Jesszusom, mikor volt nekem részem ilyesmiben? Legszívesebben tényleg összepusziltam volna, mert aki így szereti a lányom, az rossz ember nem lehet. Iza azonban morcos volt. Nem értettem. Jaj, ez a lány! A végén még elriasztja ezt a rendes gyereket!
Remélem, jól alakul. Addig meg eltöprengek azon, hátha van a valaki a társkeresőn, aki nekem is jó lenne.
Kép forrása: Pinterest
