Amikor még ráértünk élni…Hálás vagyok a sorsnak, hogy még abban a világban élhettem, amikor volt időnk beszélgetni, álmodozni és nem bántottuk egymást folyamatosan. Örülök, hogy vannak emlékeim a telefon és internetmentes világról, amely sokat adott, ahogy ez a mostani elvett.
Emlékszem a meleg nyári estékre, amikor megcsapott a porral keveredő, frissen nyírt fű illata, amikor a gyerekek még kint rohangáltak egy játszótéren, és nem felügyelte őket senki, csak nevettek és másztak, bújtak a kopott játékokon, és valahogy senkinek nem lett nagyobb baja.
Szeretem, hogy gyerekkorom nyarai lassabban teltek, mert nem siettünk sehová. Nem kellett folyton teljesíteni, nem villant fel percenként a telefon, hogy figyelmeztessen, lemaradunk valamiről. Felébredtünk, bekaptunk pár falatot és biciklire pattantunk vagy vittük a labdát a térre, ahol előző este csak a sötét vetett véget a csatának, no meg anyánk hívó szava.
A játszótér külön kis univerzum volt, ahol ugyanazok az arcok gyűltek össze, ahol percek alatt szövődtek barátságok, és ahol órákig játszhattunk, de senki nem kérdezte meg, mennyi pénze van a szüleinknek, vagy hogy honnan jöttünk. Egyszerűen csak gyerekek voltunk, és ez jó volt. A legjobb viszont az, hogy sokszor azt se tudták szüleink, merre járunk.
Olyan sokat beszélgettünk, hogy ma már szinte hihetetlennek tűnik. Ültünk a pad támláján, a járdaszegélyen vagy a mászóka tetején és úgy vitattuk meg a világ dolgait, mintha rajtunk múlt volna minden. Álmodoztunk, nevettünk egymáson, és ha veszekedtünk, nem a bosszún járt az eszünk. A haragra nem volt időnk.
Amikor a nap lassan lebukott a háztetők mögött, és az ég narancssárgából mélykékre váltott, felgyulladtak az utcai lámpák fényei, azért rimánkodtunk, hogy ne kelljen még hazamennünk. Valahol egy rádió szólt, az aszfalt még ontotta magából a meleget, és vacsora illata szállt a levegőben, amikor meghallottuk a hívást. Könyörögtünk még pár percért, mert egy egész napba nem fért bele az összes mesélni valónk, nevetésünk. Hazamenni azért volt nehéz, mert el kellett engednünk azt az érzést, amelyben egész nap éltünk.
Ha gyerekkortól beszélünk az a lassúság hiányzik legjobban, ami ma luxus. Hogyan lehet azt elmesélni, hogy tudtunk céltalanul sétálni, nézni a felhőket, pitypangot fújni a szélbe, kavicsot dobálni egy pocsolyába, és mindez nem volt haszontalan időtöltés?
A semmittevést nem lehet szavakba önteni, hiszen ma minden gyorsan múlik: a napok, az évszakok, és velük együtt a felnőtt életünk is. Talán emiatt szorul össze a szívünk, ha távoli nevetést hallunk egy játszótérről. Mert nemcsak az évek múltak el, hanem egy világ is, ahol ráértünk végighallgatni egy történetet, ráértünk egymás szemébe nézni, másokat vigasztalni és volt időnk örömre, de szomorkodásra is.
Akkoriban még felnőttek akartunk lenni, ma meg bármit megadnánk, hogy újra ott legyünk a nyári estében izzadó homlokkal, sebes térddel, de boldog mosollyal fagyit nyalogatva. Mindebben az volt a gyönyörű, hogy tudtuk, másnap ugyanilyen szép lesz. Nem ismertük a félelmet, nem kellett attól tartanunk, hogy valaki bántani akarna bennünket. Hittünk a jóban és a jobban, de ha sírnunk kellett, az se volt nagy baj. Senki nem akarta elvenni tőlünk a szomorúságot csak azért, mert az negatív.
Nem volt minden csodás, de az emberek sokkal kevesebbet bántották egymást szóban és tettekben. Nem volt tele a világ mocskos szavakkal, és akihez szóltunk, nem kezdte kötőszavakkal a válaszát.
Jó érzés emlékezni, de nem hazudva el, hogy az a régi világ mindenben tökéletes volt. Más volt. Lassú, emlékeket halmozó és szabadabb. Ezt ma nehéz megértetni, és talán nem is fontos. A miénk volt és az is marad, míg élünk.
Fotó: Zavier Chow: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/napszemuveg-ules-asztal-kalap-19091808/
