A prágai tragédia

“ Szombatra gyásznapot hirdettek Prágában. A két nappal ezelőtti borzalmakra nincsenek szavak. Tizennégy áldozata volt a vérengzésnek a prágai Károly Egyetemen, a tizenötödik a kórházban hunyt el, és még 25-en sebesültek meg súlyosan, többen menekülés közben. Közülük is jópáran életveszélyes állapotban vannak.”

Szombatra gyásznapot hirdettek Prágában. A két nappal ezelőtti borzalmakra nincsenek szavak. Tizennégy áldozata volt a vérengzésnek a prágai Károly Egyetemen, a tizenötödik a kórházban hunyt el, és még 25-en sebesültek meg súlyosan, többen menekülés közben. Közülük is jópáran életveszélyes állapotban vannak.

Ha iskolai lövöldözésről hallunk, mindig azt hisszük, csak messze, távol történnek ilyen dolgok, főleg Amerikában, ahol engedélyezett a fegyverhasználat, míg Csehországban vagy nálunk, szigorú szabályokhoz van kötve. Mégis, amikor megtörténnek az ilyesféle tragédiák, ráébredünk, hogy minden törvényt, minden szabályozást ki lehet játszani. Az is félelmetes, hogy sok esetben úgy gondoljuk, csakis a mentálisan sérültek képesek ilyesmire, és olyan emberek, akiket ismerünk, akik a közelünkben élnek, vagy ismerőseink, soha nem tudnának elkövetni hasonlókat. Nem gyakran látszik az emberbe bújt szörnyeteg, hiszen a 24 éves tömeggyilkos is átlagos fiúnak tűnt, még jól is tanult. Hetek óta készült a támadásra, egész fegyverarzenállal rendelkezett, amelyről a rendőrség egyelőre nem tudja, honnan származik, viszont a fiú jelezte, hogy baj van. Kiírta a közösségi felületekre, hogy mire készül, azt is, hogy gyűlölik őt, és ő is gyűlöli az embereket. Erre viszont nem érkezett visszajelzés. Pontosabban tévesen értelmezett.

 
 

Mindnyájan azt gondolhatjuk, hogy hasonlókat mi is érzünk olykor, mégse válik belőlünk gyilkos, és ennek magyarázatát a kutatók még nem találják pontosan. A legvalószínűbb, ahogy sok más esetben is, hogy a szeretetlenség az oka, a gyerekkorban szerzett traumák, bántások és megaláztatások nagy mértékben közrejátszanak.  Jelentős szerepe lehet a hasonló tervek előkészítésének a médiának is, hiszen minden forrás elérhető, és az olvasók, nézők egy része isteníti a sorozatgyilkosokat, szinte sztárstátuszba helyezi. A mai filmek egy része komoly részletességgel mutatja meg az utat az olyan bekattant, beteg elméknek, mint ez a fiú. Mégse lesz mindenkiből szörnyeteg, akit bántanak.

A csütörtök délutáni események minden valószínűséggel átírják Csehország történelmének egy bizonyos szegletét. Karácsony előtt vagyunk, és naivan azt képzeljük, hogy a világ képes átváltozni, pedig a sérelmek, a harag, a megbántottság talán ebben az időszakban fokozódik leginkább, hisz a negédes világból nem jut annak, aki olyan döntésre jut, mint ez egyetemista. Feldolgozhatatlan tény, hogy két nappal az események előtt még megölt egy fiatal édesapát kéthónapos csecsemőjével, mintegy próbaként, és a saját apjával is képes volt végezni. Hogy ezek után mindegy volt neki, ki öl meg az egyetemen, az bizonyos.

Azok szülei, akik elengedték gyerekeiket, hogy a jó nevű egyetemen tanulhassanak, akik arra vártak, hogy a közeledő ünnepekben viszontláthassak őket, kimondhatatlan fájdalmak közepette élik meg ezeket a perceket. Nem értjük, nem is lehet érteni, hogy fordulhat elő ilyesmi. Hogy történhet ez meg fényes nappal, a prágai sokadalom közepette? Válaszok még nincsenek, és megoldások sem, de egyet mi, egyszerű emberek tehetünk. Szeressük a gyerekeinket, figyeljünk rájuk, beszélgessünk velük, és hiába felnőttek vagy már nem laknak velünk, keressük őket és hallgassuk meg bajaikat. Mindenkinek vannak rossz, pusztító és önpusztító gondolatai, mégse robbannak fel, vagy kezdenek gyilkolásba, de ehhez kellenek emberek, akik meghallják őket.

És nemcsak most kell beszélnünk ezekről, hanem minden más apróságról akkor is, amikor a gyerek még kicsi, amikor a bánata és szomorúsága számunkra érthetetlen. Nem szabad hagynunk, hogy az iskolai megaláztatások, az elhanyagolás egyszer ilyen szörnyűségeket szüljön. Nagyon sok múlik rajtunk, akik gyerekeket nevelünk. Ne hagyjuk őket magukra, mert előreláthatatlan, mit vált ki belőlük a későbbiekben, ha hagyják szenvedni a lelküket.

Jodi Picoult Tizenkilenc perc c. könyve remekül kibontja ezt a témakört, főleg az iskolábantörténtek függvényében, mert mi, felnőttek hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a gyerekek meg tudnak birkózni a csúfolódással, a gúnnyal, és majd elfelejtik egy idő után. Ez sok esetben nem történik meg, gondoljunk csak bele, hányszor jut eszünkbe évtizedekkel később, hogy hogyan gázoltak a lelkünkbe. A szavak gyilkosabb fegyverek olykor, mint a valódiak.

Prágában ma gyászolnak az emberek. Az áldozatok között három külföldi is van. Róluk még nem tudunk bővebben, de talán nem is fontos. Tizenöt család veszített el valakit, akik ártatlanok voltak, és életük már visszavonhatatlan veszteség. Álljunk meg, gondoljuk végig, számít-e a sok ajándék, ha nem kíséri figyelem? Szeressük jobban és valódi törődéssel gyerekeinket, a kamaszokat meg pláne, hiszen nekik talán még nagyobb szükségük van az odafigyelésre, bár tagadják.

Ez a karácsony, fekete karácsony lesz Csehországban. Imádkozzunk velük, és bízzunk benne, hogy soha hasonló nem fordulhat el sem ott, sem máshol.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here