A szív halkan törik össze. Nem hallják meg sokan. Elég hozzá csak egy ajtócsapódás, egy elfelejtett üzenet.
Nem harsogja túl a félelmet, a csendet, a szorongást, egyszerűen csak roppan egyet, és millió darabra hullik. Hogy fáj ez a roppanás, nem is tapasztaljuk azonnal, mert nem érünk rá megállni. Viszont, ami utána jön, sokkal keservesebb és megrendítőbb. Csak állunk, és nem értjük, hogy nem szakad le a plafon, hogy nem csap belénk tüzes villám. Mintha semmi se történt volna, pedig elmúlt valami, ami előtte a mindenség volt. Vajon honnan jön a szerelem? Honnan lép elő, hogy megmutassa magát és mindenek fölé rendelje az érzéseinket? Honnan lehet tudni, hogy jönni fog, és engedi-e sejtetni, hogy egyszer majd odébbáll?
Miért ő, miért nem más? Miért az, aki lehetne és miért az, aki nem? Millió és millió kérdés merül fel, és ezek a kérdések addig jók, mosolyra késztetők, amíg benne vagyunk az érzésben, amíg megfészkel az agyunkban és természetesen a szívünkben. Addig a kedvünk jó, és szállunk szárnyatlan álmokban. Hogy múlni fog, mert múlnia kell, azt fel nem fogjuk, ezért nem félünk.
A szív halkan törik össze. Nincs ráírva a szavatossága, az sem, hogy milyen anyagból van, de nem üvegből, azt már rég megtapasztaltuk. Hazugság, hogy a szív törékeny. Nem, csak néha keletkezik rajta egy-két karcolás, aztán azokból lesz mélyebb és mélyebb repedés. Mint a szélvédőre pattanó kavics…Csak legyintünk egyet, de amikor az aprócska pont növekedni kezd, megijedünk.
Ekkor kérdezzük meg, miért nem figyeltünk? Mikor volt az a pillanat, amit nem vettünk észre? Mikor kaptunk az első ütést, amely nyomán elindult felénk a vég? Hogy lehet, hogy ha egyszer szerettek bennünket, el tudnak felejteni? Miféle játéka ez a sorsnak? Vagy úgy kell lennie ennek is minden másnak? A fehér ellentéte a fekete, a születésé a halál, és a szerelemé a közöny? Hol az a sarok, ahol befordulva már nem vár ránk a szivárvány? Szürke utcák szürke falai mellett osonva, hogyhogy nem jutunk ki a virágos mezőre? Eltévedtünk, és a labirintusból csak másik kijáraton át juthatunk az életbe. Egy újba, fájdalmasabba.
Halljuk, amint mellkasunkban kattog valami, elromlott a szerkezet, és aki megjavíthatná, már nem ér rá. Nem ér ránk. Már nem javítással foglalkozik, nem keres szerszámokat, és a csavar se illik a meglazultak helyére. Még felhördülünk, még kérdezünk, de aztán hagyjuk, hogy üres anyacsavarok kipotyogjanak testünk motorjából. Mind tovagurul, belepottyan a csatornanyílásba, és mi ott maradunk kiüresedve, kérdésekkel a fejünkben, amelyek mind így kezdődnek: MIÉRT?
Kép forrása: Pinterest
