Egy olasz kisvárosban, a neve gyakran nem jut eszembe, eltévedtem. Minden ilyesféle város hasonló, csordogáló napfénnyel, sikátorokkal és kóbor macskákkal, így a mézszínű házak között egyszer csak nem találtam utastársaimat. Távolban harang szólt, levendula és jázmin illata kergetőzött az üzletek ajtajában, és a lágy-szomorú napnyugtában betévedtem egy templomba. Legfőképpen azért, mert le akartam ülni. Csendre vágytam, és ezt sehol máshol nem kaphattam meg. Utazó lévén ezzel tisztában voltam.
Két hónappal korábban meghalt apám, aki egész életemben biztos kapaszkodót jelentett. Sokan mondták, hogy majd az idő rendbe teszi a fájdalmam, a világ nem áll meg, de én gyűlöltem őket ezekért a szavakért. A legfájdalmasabb az volt, hogy semmi nem változott. A boltok ugyanúgy kinyíltak, az emberek szitkozódtak a buszon. Egyetlen ember halála fel sem tűnt. De nekem, aki elveszítettem őt, minden egyes nap más lett.
Reggelente volt pár másodpercem, amíg a hideg tudat át nem vette felettem a hatalmat, és meg nem érkezett belém az emlékezés. Szétmart. Ekkor úgy döntöttem, elutazom. Hátha máshol máshogyan hiányzik. Pedig a veszteség velem utazott. A reptéren felejthettem volna, de a lelkem mintha még őrizni akarta volna. Velem ült a szállodai szobám ágyán, és velem kelt a kínzó napsütésben. Mégse akartam megfulladni az emlékezéstől, a régi fényképektől és nevetésének visszhangjától.
Amikor elvesztem, talán szándékosan, önkínzó módon, megláttam a templomot. A századikat aznap. Nem volt híres vagy különösebben szép. Olyan templom templom. Öreg, bölcs és hallgatag. Beléptem és a hűvös levegő azonnal felébresztett. A színes ablakokon utat tört a fény, és a padlóra ült, amely úgy nézett ki, mintha festékfoltokat hagyott volna maga után egy hanyag festő. Üresen kongott csend, és ennél többre nem is vágytam. Leültem a hátsó padok egyikébe. A falak mentén remegő gyertyalángok eszembe juttattak egy gyerekkori emléket. Azt, amikor áramszünet volt, és hárman a kanapén kuporogtunk, miközben anyám mesét olvasott. Nekem és apámnak. Félhomály volt a hálóban és olyan nyugalom, amelyet nem éreztem negyven éve. Apa fogta a kezem, ahogy én az övét a kórházi ágyon. Az utolsó nap volt, és én nem tudtam. Ő érezhette, mert szeme csillogott. Élénkebb volt, mint az utóbbi hónapok alatt bármikor. Még nevetett is. Nem sírtam, amikor felhívtak, és akkor sem, amikor temettük. Közte igen, de csak módjával, hogy erős maradjak, hogy ne boruljak ki, különben ki intézné el a szokásos feladatokat. Bátor vagy, súgták a barátaim elismeréssel, ami nem esett jól. Nem bátor akartam lenni, hanem szomorú és gyenge, amilyen belül voltam, ehelyett bólogattam és nem magyaráztam el nekik, hogy semmit nem értenek, abból, ami most történik.
Ott a templomban, abban a fáradt nyugalomban, a szálló porszemek ködében elindultak belőlem a könnyek. Óvatosan, mintha az utat puhatolnák, majd áttörték a falat és olyan sírás szakadt fel belőle, amilyen addig soha. Minden visszanyelt szó, minden ölelés vadul száguldott át a testemen és rázta ki belőlem a fájdalmat. Zokogtam.
A kezembe temettem az arcom és nem akartam a világra gondolni. Hogy mindez percekig tartott-e vagy órákig, nem számított. Egyszer csak megéreztem, hogy valaki áll mellettem. Egy idős férfi, apró, hajlott hátú, szemüveges ember, akinek napbarnított arcát kevés haj keretezte. Arcán nyugalom ült, nem kérdezett semmit, csak megérintette a vállam. Meleg és puha volt a tenyere, épp, mint apámé. Lehunytam a szemem, és átadtam magam az ismerős érzésnek. Megint biztonságban voltam. Valamit mondott olaszul, de nem értettem belőle sokat, de úgy fordítottam magamnak, hogy jó legyen. Szavai selyemmel csomagolták be a szívem. Mintha Isten állt volna meg mellettem, hogy levegye rólam a gyász súlyát. Isten, akiben nem hittem, akinek léte számomra közömbös volt. Abban az olasz kivárosban, a templom mélyén azonban leült mellém, és hagyta, hogy a fájdalom átcsorogjon belé. Fejemet a vállára hajtottam, és az öreg kéz simogatta a hajam. Már nem emlékszem mennyi idő múlva köszöntem el, de csak a szememmel és egy félmosollyal.
Odakint arannyal szőtték az estét. Már mélysárgában fürödtek az utcák, amikor elindultam a főtér felé. Tudtam merre van. Hogy honnan, magam sem értem. Évekkel később, amikor valaki megkérdezte, mi történt abban az eldugott templomban, akkor annyit feleltem, hogy semmi különös. Sírtam egyet Isten vállán és minden jobb lett.
