A sors vagy a véletlen kegyes volt hozzám, mert az elmúlt tizenkét hónap alatt nem találkoztam a párral. Se születésnap, se karácsony nem zavart be a lelkembe. De a hiányuk égetett. Apával telefonon néha beszéltem, igaz röviden és tömören. Mégiscsak az apám. Maját viszont úgy ahogy volt, elengedtem, mert ha írt, nem válaszoltam, ha felhívott, egyszerűen nem vettem fel.
Úgy éreztem, részéről nagyobb az árulás, mint apáéról. Ismerte anyát, és mégis képes volt az ágyába feküdni. Akkor még nem tudtam, hogy sok bútort lecseréltek, és a házat is átalakították. Ha tudtam volna, bizonyára még inkább gyűlölködöm. A férjem értetlenül figyelt, és bár nem akart beleavatkozni, nyilvánvaló volt számomra, hogy nem a pártomon áll. Egyetlen egyszer ki is ugrattam a nyulat a bokorból, amiből csúnya vita lett, így nem forszíroztam tovább. Próbáltam nem gondolni arra, hogy anyával együtt apát is elveszítettem, hiszen a köztünk lévő kapocs megszakadt, az a pár perc, amit kéthavonta beszéltünk, egyenlő volt a nullával. Makacs sértettségem nem akart csillapodni.
– Nem tudnál végre felnőtt módjára viselkedni? – kérdezte végül tizenhárom hónap elteltével a keresztanyám, apa testvére, aki nem bírta tovább magában tartani a haragját.
– Te mondod? – néztem rá. – Hiszen te se fogadtad jól, és kezdetben eszedbe se jutott ennyire megértőnek lenni.
– Igen, én mondom, de azóta történt pár dolog, és megértettem, hogy ami van, az jól van. Mondd, a fene nagy haragodban arról tudsz-e, hogy apádnak szívproblémái vannak?
Úgy néztem rá, mint egy földönkívülire.
– Na, ugye! – kiáltott fel diadalmasan, mintha legalábbis jó hírt közölt volna. – Maja barátnőd meg egyszer már elvetélt, nehezen dolgozta fel.
– Micsoda? – döbbentem meg. – Még gyereket is akarnak?
– Jaj, kislányom, tényleg el kellene gondolkodnod azon, hogy van-e élet rajtad kívül! Én nem akarlak leckéztetni, de nem vagy már ostoba kamasz, aki nem fogja fel, hogy a dolgok akkor is megtörténnek, ha ő nem akarja.
Hallgattam. Igaza volt, de kínos volt beismerni, hogy nem viselkedek igazi felnőtt módjára. Elvégre feleség és anya vagyok. Nem apuka kedvence. Ez a beszélgetés napokig nem hagyott nyugodni. Apa beteg, de nem szólt. Maja talán akart, de nem reagáltam… Rossz ember vagyok? Ez lüktetett a fejemben pontosan addig a telefonhívásig, amíg a keresztanyám hangját meg nem hallottam.
– A barátnőd kórházba került. Megint egy baba…Kislányom, ha most nem mész oda, elveszíted őket, és nagy árat fizetsz a csökönyös viselkedésedért. Hidd el, az élet produkál rosszabb dolgokat is, minthogy az apád boldog legyen!
– Apa az? – suttogtam.
– Bármilyen hihetetlen, de a bajokat leszámítva kiegyensúlyozott, és azt hiszem, boldog.
– Rendben! – sóhajtottam fel.
Amikor letettük a telefont, hosszan ültem a kanapén, és képtelen voltam mozdulni. Anya képe lebegett előttem, aki jött, élt, szeretett és elment. A helye nem maradt üresen, és mások szerint ez így van jól. Hogy lehet, hogy csak én nem gondolom ezt? Hiánya nap, mint nap belém mart, de nem tehettem ellene. A róla maradt fényképek, videók felidézték, de vissza nem hozhatták.
Ellenben két fontos embert igen. Eltartott egy ideig, amíg rászántam magam, hogy lépjek. A fafejű bikák ritkán nyitnak, ha egyszer bezáródtak.
A kórház folyosóján annyian voltak, mintha fél város ott gyülekezett volna egy hurrikán után. Először nem is vettem észre apát. A sor legszélén ült, és a padlót bámulta. Azt hiszem, igyekezett kizárni a külvilágot. Láttam rajta, hogy nem aludt. Megálltam mellette és a vállára tettem a kezét. Felpillantott, és szomorkásan elmosolyodott.
– Ez a baba is elment! – mondta. – Maját műtik.
Képtelen voltam bármit is mondani. Megöleltem. Éreztem, hogy teste ernyedten hagyja, hogy megtámogassam az összeomlás előtt.
– Bocsáss meg nekem! – Ennyi tudtam kinyögni. – Annyira sajnálom!
– Én is! – mondta halkan. – Nem tudtam, mire gondol. Majára, rám vagy mindannyiunkra. Ez az egy sajnálat nem biztos, hogy lefedett mindent.
Leültem mellé, ahogy felállt valaki, és együtt hallgattunk. A kórház nem az a hely volt, ahol meg lehetett beszélni az ilyesmit. Az emberek jöttek-mentek a dolgaikkal, látszott, hogy senkit nem érdekel más baja. Apa megfogta a kezem, pontosan úgy, ahogy kislányként.
Nem tudom, hogy fél vagy két óra telt-e el így, mire odalépett hozzánk egy orvos, és közölte, hogy minden rendben van. Maja jól van, és lehet még gyereke, ha úgy alakul. Mindkettőnk szemében megjelent az első könnycsepp. Apa az örömtől, én meg a kellemetlen viselkedésem miatt sírtam el magam. Viszont ebben a pillanatban a nap sugara épp a folyosóablakra vándorolt, és fényes lett minden. Aranyba burkolóztak a málló falak, a ronda zöld ajtó. Másra se tudtam gondolni, mint hogy még van remény a számomra és számukra is. Még egy esélyt kaptam az élettől, mert az elmúlt egy év alatt elfelejtettem szeretni. Ez nem maradhatott így. Megtöröltem a szemem, és mosolyogva annyit mondtam:
– Lehetek majd én a gyerek keresztanyja? Olyan igazi, mint az enyém!
Apa elnevette magát és bólintott. Abban a pillanatban, ha valaki fülelt volna, hallotta volna, hogy szívemről mázsás harag kövei hullanak le.
Vége
Kép forrása: Pinterest
