Marcello halkan becsukta maga mögött az ajtót, és nem tudta eldönteni, hogy azonnal Millához menjen vagy még várjon, hátha ez a szeszélyes és gonosz asszony meggondolja magát. Mégiscsak a lányáról volt szó. Van anya, aki jobban szereti a férjét, mint a lányát? Valóban olyan asszony lenne Arabella, hogy mindent elveszítene, csakhogy a férjét boldognak lássa? Egyelőre úgy nézett ki a dolog, és ez nagyon bántotta. Tudta magáról, hogy nem szent, hiszen embereket öl pénzért, de ezt sosem tekintette másnak, csak munkának. Megtette, amiért fizettek neki, és ment tovább. De most más volt a helyzet. Milla többet jelentett neki, mint az összes nő eddig együttvéve. Szerette lelkes arcát, jó szívét és fantasztikus testét, amelyet össze kellene történie. Ha nem teszi, ugrik a pénz, és azt az összeget, amellyel tartozott egy uzsorásnak, amely napról-napra kamatozott, nem tudja máshogy megszerezni, csak ha elfogadja a munkát.
Míg ezen morfondírozott, Milla ajtaja kinyílt és a lány puha léptekkel kilépett a folyosóra. Érezhetően nem számított Marcellora, de amikor észrevette, elmosolyodott.
– Még mindig itt vagy? – suttogta szemrehányóan, de a szeme csillogott.
– Volt még egy kis dolgom, de most ráérek, és beszélni akarok veled.
– Hű, de rámenős vagy… És ha én nem akarok, mi lesz? Megölsz?
– Fejezd be, Milla és menjünk a szobádba! – mordult rá a fiú.
– Te ne parancsolgass nekem! Nem félek tőled, ne hidd. Gyűlöllek!
Marcello arcán sötét felhő futott át. Gyűlöli? Ugyan már, csak épp próbára akarja tenni. Ehhez a játékhoz azonban nem volt se kedve, se ereje.
– Kérlek! – mondta határozottan, és megfogta a lány vállát, majd betuszkolta a szobába.
– Mit akarsz?
– Mondd, miért nem mész vissza és hagysz itt mindent? A családod nem örül a jelenlétednek. Annak se, hogy te lettél az örökös. Hagyd itt őket a fenébe, és húzz vissza! Jobb lenne mindenkinek.
– Valóban? Ezt honnan tudod? Neked is jobb lenne?
Marcello levetette magát a kanapéra és kényelmesen elhelyezkedett.
– Érezd magad otthon! – mondta Milla gúnyosan.
– Figyelj rám! Amit most mondok, titok. El kell tűnnöd, mert bajba kerülhetsz. Tudom, hogy erősnek és bátornak hiszed magad, de vannak a családodban olyanok, akik csak akadályt látnak benned. Menj vissza Londonba, Milla. Nem ez a te világod.
– Lehet, hogy igazad van, de nem hiszem, hogy a saját otthonomban veszély fenyegetne. Vagy mégis? – Erre a kérdésre megrázkódott, mert rájött, hogy akárki is próbálja elüldözni, Marcellot bízhatta meg.
– Igen…Azaz nem. Értsd meg, hogy én nem akarlak bántani. Eszemben sincs, mert…mert kedvellek. De nem mindenki van így. A te családodban az a leggonoszabb, akire nem is gondolsz.
Milla arca elkomorodott. Hosszan bámulta széparcú bérgyilkost, aki igyekezett volna neki segíteni, de ő nem hagyta. Talán meg akarja ölni? Ki az, aki megöletné? Vajon ki a legártatlanabbnak látszó ebben a házban? A gyenge láncszem… És ekkor bevillant neki, hogy honnan jött ki a fiú, és ez csak egyet jelenthetett. Aki őt annyira gyűlöli, hogy ráküld valakit, hogy oltsa ki az életét, az nem más, mint az anyja? Lehetséges volna? Lehajtotta a fejét, de a választ pontosan tudta. Igen ő, aki mindig látatlanul közlekedett, de jelen volt minden pillanatban. Az apja mellett állt az elmúlt három évtizedben bármikor.
– Anya bérelt fel? – nézett fel könnyes szemmel. – Ne hazudj! Mondd, mennyit ér az életem? Egy milliót? Ötöt, tízet? Mit ígért neked, ha elintézel?
– Millám, édesem, ne, csak ezt ne! – jajdult fel Marcello. – Nem vagyok szörnyeteg. Nem tudnálak bántani. Soha.
– Komolyan? Akkor most mi lesz? Adjak neked pénzt, hogy békén hagyj? – A lány az egyik fali kép felé nézett, amely mögött a széf rejtőzött. Közben irtózatosan fájni kezdett a szíve…
– Szökj meg velem! – kiáltott fel a fiú, miközben keze a lányé után nyúlt.
Folytatjuk…
