Milla szeme megtelt könnyel. A szoba, amely valóban kicsi és sötét volt, megtelt fájdalommal, ahogy a lelke is. Nem a keze vagy a feje sajgott legjobban. Tényleg senki nem szereti? Milyen családja van neki, ha a pénzért ártani akarnak? Ez azonban csak költői kérdés volt, hiszen más családokban is megtörtént hasonló, ismerte a világot, nem volt naiv. Csak azt nem hitte, hogy ez náluk ily mértékben jelen van.
– Maxi a halálomat akarta? – suttogta sírva.
Marcello megsajnálta. Nem akarta tovább gyötörni, mert az ő szíve is összefacsarodott a lány szomorúsága láttán. Jobbnak látta, ha erre most nem válaszol.
– Te mentettél meg? – emelte fel a fejét Milla. – Te, akiről azt gondoltam, rossz ember vagy?
A fiú bólintott. Rossz ember…Igen, az volt, egy hitvány gazember, egy bérgyilkos, de szerette őt, és nem tudta már jobban megmutatni, mert úgy gondolta, nem hinne neki, főleg most, hogy gazdag nő lett belőle.
– Ki kötötte be a kezem? Azt ne mondd, hogy ehhez is értesz!
– Ismerek valakit, aki nővérként dolgozott régebben és ő ellátott. Nem akartalak kórházba vinni, mert ott megtalált volna a családod. Itt azonban biztonságban vagy.
Milla még inkább sírni kezdett. Nem értette, hogy fajulhatott el minden ennyire. Csak a nagyapjához érkezett haza, és azóta csak halál vette körül. Majdnem őt is megölte az öccse…Ki az ördög hitette el vele, hogy vesznie kell? Gondolatai lassan rendeződni kezdtek, és fokozatosan értette meg, hogy egyedül maradt a világban. Lehet, hogy örökölt, de nincs senki, aki támogatná vagy szeretné. Kivéve a szobában lévőt, aki bár közel sem volt tökéletes, de mindent megtett azért, hogy észrevegye, mennyire fontos neki.
– Köszönöm, amit értem tettél… – suttogta. – Ha te nem vagy, talán nagyobb bajom is lett volna.
– Édesem, főleg a bokrok mentettek meg. Egy biztos, el kell hagynunk az országot, és majd, ha messze leszünk, kitalálhatod, hogyan tovább. Velem jössz?
– Nincs más választásom, de ezért ne haragudj rám! – Marcello felállt, és az ágy mellé lépett. Lehajolt és magához ölelte a kába lányt.
– Sose tudnék rád haragudni – mondta kedvesen és megcsókolta. Finoman, lágyan, mintha egy törékeny virágszálat érintene.
– Azt mondod, mennünk kell? Neked is és nekem is?
– Igen, és nincs ok időnk. Apád befolyásos ember. Repülővel nem mehetünk, mert azt azonnal megtudná. Gondolom, nem azért kerestetne, mert bántani akar, de anyád más tészta. Ő engem is kinyírat, mert becsaptam. Nem tettem, amiért fizetett. Marad a kocsi…
– Nekem nincs autóm, de tudok valakit, aki kölcsönadná…- Millának eszébe jutott egyik osztálytársa, akit ezer éve nem látott, de valaha nagyon jóban voltak. Apjának autókereskedése van. Talán tudna adni egy kocsit szélsebesen.
– Hála az égnek! És hogy feltegyem az i-re a pontot, elloptam a házból a táskád és pár dolgot, köztük a telefonod is.
– Te bolond vagy! Mikor mentél vissza? És hogy jutottál be?
– Mindent neked se árulhatok el, de hidd el, egy cseppet sem volt nehéz bejutni a házatokba. A kamerák napok óta nem működnek, erről gondoskodtam, és senkinek nem jutott eszébe a dolgaid után kutatni. Hadd ne mondjam, isteni ötlet volt tőled lenémítani a telód.
Milla elmosolyodott. Nem direkt csinálta. Most azonban hálás volt érte, ahogy a fiúnak is, aki elengedte a kezét.
– Szerzek neked valami ennivalót, jó? Ne menj sehová! – A beteg felsóhajtott.
Arra végképp nem gondolt, hogy menekülésre foghatná. Érezte, hogy sorsa összefonódik ezzel a fiúéval, akit még alig ismer, és a régi életében észre se vett volna. Ám a régi, jámbor kislány már a múlté volt. Most egyet tudott: valóban el kell hagynia az országot, hogy messze legyen a családjától, amely elárulta. Messze az öccsétől, aki ki tudja miért, az életére tört. Már egyedül volt a világban, és ha gyenge lesz, apja ügyvédei ízekre szedik. Márpedig az Arany Griffet nem akarta elengedni, kivéve akkor, ha megveszik a részét. Ám olyan árat fog kérni érte, hogy szülei, ha meg akarnák venni, mindenüket pénzzé kell, hogy tegyék. Ez utóbbit cseppet sem bánta.
Csak akkor eszmélt fel, amikor Marcello után becsukódott az ajtó. Fél kézzel és sajgó háttal a táskája felé nyúlt, majd kivadászta a telefonját. Ideje felhívnia Roxánát, akinek az apja biztosan szerez neki kocsit. Mielőtt kikereste volna a számát, látta, hogy anyja és apja is jó néhányszor hívta.
Apja még üzent is neki. Szavai tele voltak aggodalommal. Azt írta, el se tudják képzelni, hová tűnt, és mindannyian aggódnak érte, mert nem értik, hogyan szédülhetett ki az ablakon. Kérte, hogy hívja fel, bárhol is van, mert halálosan aggódnak. Ahogy elolvasta ezeket a sorokat, pontosan tudta, hogy soha, de soha nem mehet vissza a házba, a családjába, és addigi életébe sem. El kell mennie, mert mindenki hazug és álszent a családjában, és ő nem akart közéjük tartozni. Sem most, sem bármikor.
A nap egy eltévedt sugara ekkor az ágyára vetődött. Olyan volt, mintha az égiek azt üzenték volna neki, hogy van remény, nem adhatja fel. Ha az élete nem is úgy alakult, ahogy gondolta, mégis van mellette valaki, aki gondoskodik róla. És ez a valaki már ott állt az ajtóban, zsemlét és májkrémet tartott a kezében, majd kérdőn megvonta a vállát.
– Tökéletes! – mondta és ezt komolyan is gondolta.
Vége
