Utazásaink során gyakran előfordul, hogy ha belépünk egy templomba, egy üvegvitrin mögött egy kézfejet, állcsontot vagy koponyadarabot találunk. Ha ezek a 21. század emberéé lennének, megdöbbennénk, talán tiltakoznánk. Megkérdeznénk, ki adott engedélyt rá, miért nem temették el méltósággal ezt az embert, és hogy fordulhat elő, hogy maradványait feldarabolják, széthordják a világban?
A 21. század embere nincs jóban a halállal, a kórházi falak mögé száműzi, a gyászt megrövidíti, a testet pedig rövid időn belül visszaadja a földnek. Ebben a világban nehéz megérteni, hogy volt idő, amikor emberek ezrei keltek útra csak azért, mert látni akarták egy szent ujját, fogát, mert hittek gyógyító, védő erejében.
A keresztény Európa évszázadokon át így működött. A szentek közvetítők voltak Ég és Föld között, az emberek úgy hitték, sokkal közelebb állnak Istenhez, mint más földi halandók. Mindez haláluk után sem változik. Testük a szenvedés, az önmegtagadás eszköze volt, és ezáltal különleges jelentőséggel bírt. Testrészeiket szerte a világban eladományozták, és ez mai szemmel nézve nyugtalanító, mert akárhogy nézzük, emberi maradványokról van szó. Vajon mit szólna Szent Ferenc, ha tudná, hogy földi porhüvelyének darabkáit különböző helyeken mutogatják? A szentek vajon erre vágytak volna, vagy csak a túlélők akarták magukhoz közel tudni őket, nem beszélve az adományokról, amelyeket általuk begyűjtöttek?
A középkor emberénél ez nem számított kegyeletsértésnek. A legnagyobb tisztelet jele volt, mert reményt adott a betegeknek, és azt az érzést keltette, hogy a mennyország még sincs annyira távol. A kolostorok versengtek értük, olykor ellopták őket, máskor viszont kétes eredetükre derült fény. Európa egy időben annyi Krisztus keresztjéből származó faszilánkkal rendelkezett, hogy egyes történészek szerint akár hajót is lehetett volna építeni belőlük. Ugyanez vonatkozik Szűz Mária ingére, amelyben világra hozta Jézust. El tudjuk képzelni, hogy az anyag hófehéren megmaradt kétezer éve, nem beszélve arról, hogyan sikerült volna eltenni és megőrizni?
Az emberek azonban abban akarnak hinni, hogy a halál nem a vég, hogy marad valami kézzel fogható egy szent után, aki valaha áldást osztott, egy szív, amely egy életet végigimádkozott.
A modern ember másképpen látja már ezt. Sokak számára a tisztelet azt jelenti, hogy a halottakat békében hagyjuk, nem nyitjuk fel a sírjaikat, nem választjuk szét a testrészeiket. Talán ezért annyira zavarba ejtő látni mumifikálódott kezet, vagy szimplán egy koponyadarabot.
Két világnézet találkozik: az egyik szerint a test szent és meg kell őrizni, a másik szerint a test szent, ezért nyugton kell hagyni.
Az ereklyék története végső soron arról szól, hogy mi, emberek hogyan viszonyulunk az elmúláshoz. Képesek vagyunk-e elhinni, hogy mindennek vége? Még mindig kétségbeesetten keressük a bizonyosságot, és reméljük, hogy talán választ kapunk egyszer. Mert valóban el lehet veszíteni, akit szerettünk? Valóban eltűnnek az emlékeink, gondolataink, örömeink azáltal, hogy megszűnik földi pályafutásunk?
Talán egy üveg mögött tartott kéz, ez romolhatatlan test megmutatja nekünk, hogy van, valami az életen túl? Meglehet. Egy azonban bizonyos, a földi dolgok múlandók, és amíg nem kapunk, nem találunk valódi válaszokat, addig itt, ebben a testben kell élnünk, és itt kell elfogadnunk minden örömöt és szenvedést.
