Bobbi Gibb története nem a sportról szól. Nem arról, hogy nőként bebizonyította, le tudja futni a maratont. Megmutatja, hogy ki lehet nyitni az olyan ajtókat, amelyeket mások csuknak be előtted, hangoztatva, hogy nem vagy elég jó. Öröksége bebizonyította, hogy nem kell és nem szabad elfogadnunk azokat a skatulyákat, amelyekbe mások kényszerítenek bennünket. Sokunk életében nincs Boston Maraton, helyette van rosszindulat, irigység és ítélkezés. Hatalmas erő és bátorság kell ahhoz, hogy ne tegyük sajátunkká mások korlátait.
A 60-as években elfogadott nézet volt, hogy a nők gyengék és alkalmatlanok a maratonfutásra. Ezt vallották orvosok, sportvezetők, és teljes meggyőződéssel állították, hogy a női test képtelen lenne kibírni a 42 kilométeres távot. Mások egyenesen méltatlannak és nevetségesnek tartották magát a futás ötletét is.
Bobbi Gibb azonban ismerte a testét. Naponta órákat futott, tisztában volt fájó izmaival, ziháló tüdejével, de azzal is, hogy minden mélypont után fel tud állni. Amikor jelentkezett a bostoni maratonra, menten elutasították. A levél nemcsak visszautasítás volt, hanem egy üzenet, amely kimondta: maradj a helyeden, ne akarj többet, és eszedbe ne jusson megkérdőjelezni a szabályokat. Ő azonban nem hagyta magát, hanem rajthoz állt 1966. április 19-én úgy, hogy nem szerepelt a nevezési listán. Egy bokor mögött várakozott a startpisztoly eldördülésére, és férfiruhát öltött, nehogy valakinek eszébe jusson az indulás előtt megállítani.
Az első kilométerek alatt sok futó észre sem vette, hogy egy nő fut köztük, ám lassan rájöttek. És ekkor valami váratlan történt: nem nevették ki, nem követelték, hogy szálljon ki, hanem bátorították, biztatták és mélységesen tisztelték elszántságát.
Bobbi teljesítette a távot, sőt olyan eredményt ért el, amely sok férfinak imponált volna. Akkor, ott meghalt a női gyengeség mítosza, mert nem is létezett soha. Megszűnt egy téves elképzelés, amit ráerőltettek a társadalomra. Már nem mondhatta senki, hogy egy nőben nem rejlik elég erő. Ő nem kapott esélyt, mégis megtette, amire sokan vágytak. Nemcsak önmagáért futott, hanem mert azt érezte helyesnek, hogy megmutassa, a nők igenis képesek olyasmikre, amiket a férfiak el akarnak nyomni bennük. Történelmet írt, de nem is tudott róla. Azzal, hogy elindult, utat nyitott más nők előtt. Egy évvel később Kathrine Switzer már hivatalos nevezéssel próbált rajthoz állni. A verseny egyik tisztviselője azonban megpróbálta letépni róla a rajtszámot.
Bobbi Gibb változást indított el, épp úgy, mintha váltófutásba kezdett volna. A stafétabotot a következőnek adta, majd ők is az utánuk jövőknek, és a világ lassan, de biztosan megindult egy másfajta úton. Ma, amikor már oly sok minden természetes a számunkra, néha jusson eszünkbe, hogy voltak és vannak nők, akik kitaposták az ösvényt, amin járunk.
Még mindig sok téren kell bizonygatnunk, hogy pontosan annyit érünk, mint a férfiak, de már jóval könnyebb, bár a világ nehezen ad helyet a férfiak birodalmában azoknak a nőknek, akik jók, olykor jobbak is náluk. Az elítéletek és a gyanakvások korában még sok teendője van minden nőnek, aki a politikában, a gazdaságban vagy a cégvezetésben akar helyt állni.
Fotó:Pinterest
