Elváltam, szabad vagyok, fütyülök a világra. Élek, ahogy nekem tetszik, vásárolok és utazom is, amikor kedvem szottyan. Meg ha van pénzem. A világ jó ideje kerekebb, mint reméltem, mégse találok senkit, akivel a kör bezárulhatna. Nem férjhez menni akarok, abból tanultam már, a leckét elkészítettem, kedves Élet, ideje jó osztályzatot adnod. Az Élet azonban süket vagy hülye, nem küld nekem senkit, pedig nem ülök otthon, millió programot szervezek magamnak, mégis csak hülyék szólítanak le az utcán. Egy a villamosmegállóban, aki szerint nem mindennapi a külsőm, pedig csak hosszú tüllszoknya volt rajtam, egy másik, aki a kocsiból kiabál utánam, amit nem is értek, az is lehet, hogy csúnyát mond. Utazom mindenféle járművel, járok kiállításokra, előadásokra, moziba, szóval kínálom én a lehetőséget a Sorsnak, de elfordítja a fejét.
Aztán az ember lánya csak ráfanyalodik az online ismerkedésre, bár már volt benne része, és köszönte, majd elmenekült. A társkeresőknek szimplán lehetne pszichopata-gyűjtő a neve, de most lendüljünk át ezen, és fogadjuk el, hogy szerencsém van. Lett is. A jelölt okos, intelligens, vicces és nem hazudik. Magát adja, ami nagy dolog ebben a látszat-világban. Nem akar más lenni, mint aki, és azt sem tagadja, hogy van barátnője, de én kellek neki. Barátnő mellé szeretőnek. Ízlelgessük csak ezt! Nem felesége van, hanem szimplán kedvese, akivel valami hiányzik a kapcsolatából, amit velem akar megélni. A legtöbb ember a 21. században képtelen elfogadni, amit dob neki a gép. Unja. Én is így vagyok vele, és mivel szerelmes nem akarok lenni, férjet meg pláne nem szeretnék, megküzdök azzal, hogy vannak vágyaim. Olyanok, amelyek ellen neveltek. Olyan titkos gondolataim, ami miatt apám agyonütött volna, hiszen még azt se tűrte, hogy köntösben rohangáljak előtte fürdés után. Anyám szemmel gyilkolt volna, ha megteszem. Mégis bennem van az Ördög. Nem véletlenül írom így, nem kicsi az. De már szülők nélkül élem a világom, nem fojthatják le bennem saját ki nem élt gondolataikat.
Egyszóval van a Tinder meg a hozzá hasonló helyek, és nekem olyat dobott, amit ritkán tesz. Elgondolkodtam, akarom-e ezt a szerepet, de azért nem futok előre. Amikor megjelent nálam ez a férfi, nem pasi, nem hapsi, hanem talpig úriember, akkor megtorpantam. Az úriembert nem úgy értem, ahogy hagyományosan szokták. Se virág, se csoki, csak egy papír lengetett. Egy HIV-teszt. Kell ennél romantikusabb? Kimondta, hogy neki ez ad biztonságot, és nálam is megcsinálná, gyorsan, praktikusan. Véremet vette, ami abszolút szokatlan volt. Mégse találtam taszítónak, mert ilyesfajta nyíltsággal és őszinteséggel nem találkoztam eddig.
Kiderült, hogy rendben vagyok, és ez jó érzés volt. Az is, ahogy elmerültem vele a szexben. Valljuk be, szeretem, ha szeretnek, és én is szeretek szeretni. Az ölelésben biztonságot találok, az összeolvadásban erőt. Mondom, hogy az ördög boldog lenne a társaságomban. Egyes arab országokban már halálra köveztek volna. Természetesen azután, hogy kielégítettem volna a férfit, hiszem azok se piskóták, tudják jól, hogy a nőben van valami démoni erő, és ha az nekik kedvez, kihasználják. Ha meg nem, akkor ítélkezni kezdenek. Undorító ez a hozzáállás, bár itt is ez van, csak nem kövezést alkalmaznak, hanem gyötrést, megalázást, válást, vagy verést. Jobb? Nem tudom.
Miután szerető lett belőlem, röpke két óra alatt, rájöttem, hogy nem is bánom. Hagytam őt beszélni, beszéltem én is magamról, és amikor elment, megértettem, nem vágyom többre. Mostani életszakaszomban ez megfelel. Semmit nem akarok tudni a másik életéről, a nőről sem, arról sem, miért csinálja, jó-e neki. Egyes egyedül az érdekel, mi a jó nekem.
Itt merült fel az első komoly dilemma bennem. Pár nappal később, amikor megint összegabalyodtunk, feltette nekem a kérdést, amire mindig is vágytam. Abban a pillanatban jöttem rá, ahogy megkérdezte:
– Mit szeretnél csinálni, amit eddig nem mertél?
Nem akarok poénkodni, de tisztában voltam vele, hogy nem a léghajózásra gondol, hanem belső vágyaim kiterjesztésére. És kimondtam, amit „rendes” nő nem szokott: hármasban lenni valakivel, aki csak figyel bennünket, de nem vesz részt.
És szólt az ördög: ugye, ugye, mindig tudtam, hogy pokolra viszlek. Apám csuklott odafent, én meg nevettem hason fekve, és szeretőm képébe bámulva. Nem döbbent meg, nem ájult el tőlem, azt se mondta, ejha, micsoda csaj vagyok. Bólintott, és azt felelte, minden kívánságom teljesíteni akarja. Ilyesmit ki ne szeretne hallani? Nő vagy férfi, tette fel a kérdést, és én azonnal válaszoltam. A kukkoló legyen férfi.
Most itt ülök, van rá két napom, hogy eldöntsem, tényleg erre vágyom-e. Képes leszek rá? Akarom én igazán megélni ezt a kalandot? Egyik felem helyesli a dolgot, mert ez a vágy régen bennem motoszkál, a másik, a jókislány, aki nem halt ki belőlem, visít, hogy ne bolonduljak meg. Nem engedhetek be két férfit a hálómba, hisz ki tudja, mi lehet belőle. Ha nem nő lennék, mindenki somolyogna, és azt mondaná, hajrá, egyszer élünk. Így azonban hümmög a barátnőm, és csak halkan jegyzi meg: ahogy gondolod, de biztos jó ez neked?
Én meg állok és várom, hogy kilépjen belőlem mindkét énem, és birokra keljen egymással. Mi legyen? Legyek, aki lehetnék, vagy maradjak nyugton, mert gyáva vagyok? Két nap. Negyvennyolc óra, és kiderül. Szerintetek?
Kép forrása: Pinterest
