„Kedves Zita!
Engedd meg, hogy így hívjalak, bár a férjem telefonjában csak egy betű voltál. Az életében biztosan nem. Tudtam rólad. Minden szerető azt hiszi, hogy képes a maximális titkolózásra és csak neki jut az izgalomból. Természetesen jól ismertem a férjem, így már az első rezdüléseknél rájöttem, hogy van valaki az életében.
Hogy most miért írok neked? Mások valószínűleg káromkodva küldenének téged a pokolba, és bevallom, én sem voltam másképpen ezzel hosszú ideig. Csak azt láttam benned, hogy elveszed tőlem azt az örömöt, amit a férjem nekem adhatna. Időbe telt, amíg megértettem, hogy te is szereted őt. Lehet, hogy gyáva és megalkuvó voltam, de meg akartam őt tartani. Többek között azért, mert nem tudtam elengedni. Láttam a kavicsot is, amit otthagytál. Akkor értettem meg, hogy te is szenvedsz.
Már nem gyűlöllek. Nem kívánom, hogy bárcsak hasonlóan kínlódj, mint én, mert ez úgy hiszem, bekövetkezett.
Egy biztos, már egyikünké se lehet, pedig mindkettőnket szeretett. Valamilyen módon. Ebben hasonlítunk. És mindketten megelégedtünk ezzel a félszeretettel.
T.”
„Drága M.!
Egész délután sírtam feleséged levelén. Megrendített a sorok közt rejtőző fájdalom. Mindketten szerettünk téged nagyon és visszavonhatatlanul. Kettőnk szíve tört össze, és nem maradt semmi utánad, csak egy rakás emlék, amelyek előbb-utóbb halványulni fognak.
Drága M.! – A sorozat részeit itt olvashatod
Látod, azt hittük, titokban maradhat minden, de a titkok előbb-utóbb életre kelnek, és lavinát görgetnek maguk előtt. Nem tudom, meddig maradtunk volna meg egymásnak, vagy tudtuk volna-e tovább csinálni a közös szerelmet. Egy viszont kristálytiszta a számomra: lehet szeretni egyszerre két embert, még ha nem is egyformán. Te bebizonyítottad. Nem hiszem, hogy ezt sokan megértenék, de nem is számít. Én én vagyok, az én bőrömben mások sose bújhatnak.
Furcsa és zilált bennem most minden.
Kavarognak a gondolataim, mert elképesztő, hogy élünk, szeretünk és meghalunk egy rövid pillanat alatt, amit életnek hívunk. Ez idő alatt haragszunk, gyűlölködünk, bánkódunk, és oly keveset nevetünk. Mégse számít semmi, ha szeretünk és szeretnek bennünket. Én erre fogok gondolni mindig, ha eszembe jutsz. Ezért az érzésért pedig megérte megszületnem, lennem és olykor még sírnom is.
Valahogy a haláloddal lett kerek az életem. Tudom döbbenetes állítás ez, de én akkor is általad lettem szerelmes nő, vágyódó, szeretni tudó és ezt soha nem fogom tudni meghálálni neked. Viszont annak tudata, hogy te valahol mosolyogsz a soraimon, jól esik. Mert biztosan tudom, hogy mosolyogsz. A szád sarkában megjelenik egy apró ránc, felhúzod a szemöldököd, és elnézed nekem, hogy ennyire szerettelek.
Nem fogok sírni többé, mert a fájdalom, ami utánad maradt, nem lehet erősebb az emlékezésnél. Voltál, voltunk és mindig is megmaradunk egy távoli gondolatban. Megőrzöm a hajszálaid, az ölelésed nyomát a testemen, puha érintésed. Ha becsukom a szemem, és majd lépteket hallok a folyosón, szemem mosolyogni fog.
Most elköszönök tőled. Legyél bárhol is, gondolataimból el nem fogysz.
Ölellek. Mindörökké.
Z.”
VÉGE
fotó: Pinterest
