Már ki tudom mondani azt a mondatot, amely évtizedeken át ült minden tettemen, szavamon és megakadályozta, hogy az legyek, aki szeretnék: egész életemben apámnak akartam bizonyítani.
Úgy hittem, a szeretetet ki lehet érdemelni, és ha jól tanulok, csendben leszek, engedelmes kislány maradok, akkor majd szeretni fog. Gyűlölte, ha sírok vagy gyenge vagyok, ezért lassan elfogytak a könnyeim és a fájdalmamat elnyomtam vagy görcsösen igyekeztem takargatni. Ha meglátta, hogy bőgök, mindig idegesebb lett és még jobban kiabált velem, mintha azok a könnycseppek fegyverként támadták volna rá. Apám előtt nem lehettem szomorú, sem kétségbeesett, legfeljebb közönyös, unott, de legfőképpen szófogadó. Olyan, akinek nincsenek gondolatai, érzései, és csak annyira teljesít, amennyire őt nem zavarja. Mert nem minden szülő szeretné, ha gyerekek okosabb és sikeresebb lenne nála. Az sértené az önérzetét, csorbítaná szülői tekintélyét, ezért küzdenie kellene ellene.
Ahogy felnőttem, változtak a szabályok is, de a járt utat nem hagyhattam el, így is vétettem azzal, hogy többet akartam, mint háziasszonynak lenni. Olyan nőnek, aki mindent kibír, aki tűri, ha megütik, megtapossák, mégis hajnalban kel, hogy reggelit készítsen és kávét főzzön. Miután saját lábamra álltam, úgy gondoltam, más leszek. Más lehetek. Hazalátogatva azonban engedelmesen hallgattam, hogy munkám értéktelen, elfáradni nem lehet benne, mert a munka csak akkor ér valamit, ha izzasztó és beledöglik az ember. Különben csak nyafogás.
Önmagam akartam lenni, de nem ment, pedig vannak apák, akik egyetlen mondattal szárnyakat adnak. Nekem olló ragadt a kezembe, amellyel saját szárnyam nyesegettem. Apák, akiknek hallgatása vagy folytonos kritikája elintézi egy életre a gyerekük önmagáról alkotott képét. A legnagyobb tragédia nem az, ha egy gyerek sose kap dicséretet, hanem ha felnőttként sem hagy fel a várakozással. Negyven-, ötven-, hatvanéves emberek élnek közöttünk, akiknél minden sikerük mögött ott húzódik a kérdés: ugye most büszke vagy rám? A válasz ugyanaz: csend. Futjuk a maratont, de a célvonal egyre távolabb kerül. A legszomorúbb mindebben, hogy már nem az apa hajszol bennünket, hanem a bennünk élő kisgyerek, akit nem szerettek vagy nem úgy szerettek, ahogy neki jó lett volna. Ott áll rajzzal a kezében, vagy diplomával, az első könyvével, fizetésével és minden alkalommal várja a mosolyt, és hogy kimondja valaki, hogy jó, hogy értékes.
Pedig vannak bőven olyanok, akik nem tudják ezt kimondani. Azért, mert ők se kapták meg soha. Örökségük a szeretetlenség, és ezt adják tovább. Nem mentegetni akarom apámat, de tudom, hogy így élt. Így is halt meg. Csak jóval a halála után értettem meg, hogy a az irányítást ki kell vennem a kezéből.
Nem minden szó vagy ölelés érkezik meg, de már biztosan érzem, hogy nem azért vagyok, hogy valaki büszke legyen rám. Amikor elment, egy ideig nem tudtam felszabadulni, gyötörtem magam ezernyi kérdéssel, de ahogy haladtak az évek, megkaptam a várva várt szabadságot. Kimondani se könnyű, de azáltal, hogy eltemettük őt, megszületettem én. Én, aki már tud sírni, aki mer hibázni, és nem fél a becsmérléstől, szidástól, és mondanám, hogy boldog, de nem igaz. Még ma is, húsz évvel azután, hogymeghalt, összerezzenek, ha kiabálást hallok, továbbra is ritkán emelem fel a hangom az igazamért. A konfliktusokat gyakran kerülöm még, de már gyógyítom magam, csak a seb mély ahhoz, hogy egyszer eltűnjön. Nem elég pár doboz Bepanten krém. Mégse hordok feltűnő ragtapaszt. Olykor kinyitom a szám, amikor fölém tornyosul egy szörnyeteg, aki hangjával eltiporna.
Apám úgy szeretett, ahogy tudott. Nem volt többre képes, és ezt ma már elfogadom. Nem őt hibáztatom, ahogy a nagyszüleimet és az ő szüleiket sem. A sebek öröklődnek, de minden egyes generációval fogynak. Jó esetben. Ma már az a legfőbb feladatom, hogy önmagamhoz mérten keveset adjak tovább belőlük.
Egyszer el fognak fogyni, mert jönni fog valaki, aki képes lesz begyógyítani mind. Ezt remélem, és ezért nem bánom, ha a gyerekem kimondja a fájdalmát, ha mer veszekedni, és boldog mosollyal veszem tudomásul, ha kiáll magáért. Ő már sokkal jobban tudja a feladatát, és ez örömmel tölt el.
És a legvégén megdicsérem majd magam is, mert eljött az ideje.
Fotó: Nataliya Vaitkevich: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-szemely-csok-csokolozas-5290404/
