A csuklós busz valami különös hely. Rengeteg ember ül egymás mellett, akik semmit sem tudnak a másikról: pedig lehet, hogy a nagyszüleik szomszédok Zsámbékon, vagy egy kórházban kezelték őket, esetleg ugyanabba a fiúba voltak belezúgva, csak az egyikük gimiben, a másikuk meg egyetemen. Nincs idő ennek kikutatására, mert az utak elágaznak: újra és újra le- és felszáll valaki. No meg persze a motor hangos zúgása sem kedvez a beszélgetésekhez.
Mondjuk, ez a kisfiát egyáltalán nem zavarja. Kínos kérdéseit, artikulálatlan hangjait általában a buszon töltött negyed órára tartogatja. Megpróbálja lekötni a figyelmét: könyvet vesz elő, vagy részletesen, levegővétel nélkül elmeséli a gyereknek, hogy mi mindent csinált aznap. A mobilon mutogatott mesétől csak bekattanna, a nasi pedig szóba sem jön: a kisfiú roppant kényes a tisztaságra, a nyugodt evésre – már, ha azt a csipegetést, amit művel, étkezésnek lehet nevezni.
Úgy tűnik, a gyereknek nem volt jó napja: ficánkolása rugdosásba csap át, amelyet az ő anyai érintése, simogatása, ölelése, majd egyre szorosabb szorítása csak hevesebbé tesz. Még két megálló…
Hirtelen, ahogy jött, úgy múlik a rángatózás, a gyerek megnyugszik… reméli, hogy valami békés, nyugodt mezőn sétál most a belső kis világában. Biztos így is történhetett, mert hirtelen, mintha egy sereg zaklatott madárka zúdult volna be a fekete mérget ontó kék monstrumba, a kisfiú csicseregni, huhogni és hápogni kezdett. “Meg kéne nevelni, nem pedig ráhagyni!” – károgta a szemközt ülő, idős varjú.
“Biztos igaza van, hölgyem. Majd megpróbálom!” – hagyta rá az öregasszonyra. Már rég belefáradt a magyarázkodásba.
A busz légfékénél csak az ő sóhaja volt nagyobb, amikor végre kettesben maradtak a buszmegállóban. Már csak néhány lépcsősor – a gyereket kikészítette a liftezés – és hazaérnek, oda, ahol a legszebb zene szól. A csend.
“Ott már kukorékolhatsz nyugodtan.” – ölelte át a tekintetével a kisfiát.
Ezt olvastad már? Mutasd, hogy neveled a gyereked és megmondom, ki vagy!
