Az öngyilkosság mindig összetett jelenség. A szakemberek szerint ritkán vezethető vissza egyetlen eseményre. Több tényező, többek közt a fájdalom, a magány, személyes krízisek és mentális problémák összesége találkozhat benne.
Most viszont meghalt egy 19 éves fiú, aki június 9-én tűnt el. Elindult otthonról egy találkozóra, amelyre nem érkezett meg. Eltűnése után nagyszabású keresőakció indult. Később a dunaújvárosi híd környékén találták meg holttestét. Fülöp István nem bírta el ezt a világot. Egy azonban bizonyos, hogy az a mocsok, ami a keresése folyamán a fényképe alatt zajlott, elképesztő. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy milyen mentális állapotban van ez az ország, hová züllött ez a társadalom, amelynek kultúrája, viselkedése minősíthetetlen.
Csak azért bántották, mert más volt, mint az átlag. Ma egyszerűen nem szabad Magyarországon kilógni a sorból. Amikor a régi világot szidjuk, amely szintén tele volt problémákkal, azért bátran kijelenthetjük, hogy akkor sokkal elfogadóbbak voltak az emberek. Manapság egy nő rövid hajjal elítélendő, a háta mögött összesúgnak és a nemi identitására célozgatnak. Ha valaki másképpen öltözködik, nem felel meg a hagyományos elvárásoknak, ha mer több vagy különb lenni, akkor bántani kezdik.
A 19 éves kor a tervek, álmok és az első nagy szerelem ideje. Vagyis annak kellene, hogy legyen. Amikor egy fiatalember eldobja magától az életet, sokakban felmerül a kérdés, miért? Vajon azt feltesszük magunkban, hogy hogyan bánunk másokkal, akik nem illeszkednek be a sablonokba? Egy fénykép elég az interneten ahhoz, hogy idegenek ítélkezni merjenek? Kinek képzelik magukat az emberek?! Egy fiút túl nőiesnek tartanak, valakit túl kövérnek, mást meg túl alacsonynak…Mintha létezne egy szabálykönyv arról, kinek hogyan kell kinéznie. Hetekkel ezelőtt Szoboszlai Dominik szerepelt a média létező felületén, mert fel mert venni olyasmit, amit átlagember nem. Nem azt nézték az emberek, hogy milyen teljesítményt nyújt, hogy a gyengécske magyar foci mellett ki tudott tűnni, hanem a nadrágját, táskáját és a cipőjét. Nézzünk már végig az utca emberén! Elegánsnak nem mondható, szürke, színtelen, kiégett férfiak és nők sorát látjuk, akik élettelenül utaznak a buszon, metrón, de bírálni van erejük. Mocskosul.
A zaklatás ritkán kezdődik és végződik egy mondattal. Egy megjegyzés még jelentéktelen, de amikor szaporodni kezd, akkor lavinát indít el. A legtöbb gyerek és felnőtt tömegben bátor, magában pedig sunyin hallgat. A kívülállók azt mondogatják, ne foglalkozz vele, ne halld meg, menj onnan, de tudnunk kell, hogy ez lehetetlen. Egy iskolában, munkahelyen különösen. Nem vagyunk fából, ahogy gyerekeink sem. Nem tudjuk érzéketlenül tűrni a megaláztatást. Hiába mondjuk ki, hogy a bántalmazás ellen tenni kell, hogy majd a szakemberek segítenek, amikor mi az otthonainkban is ezt tesszük naponta. Mindenről és mindenkiről kimondjuk, amit gondolunk, anélkül, hogy tudnánk róla vagy döntéseikről bármit is. És elvárjuk, hogy gyerekeinket ne bántsák?
Egy ismerősöm mesélte, hogy külföldön dolgozott egy kolumbiai lánnyal, aki mosolyogva mondta neki, hogy Kolumbiában az emberek szeretik egymást. Örülnek egymásnak, és ha külföldön honfitársukkal találkoznak, boldogok. Ez ránk, magyarokra nem jellemző. Mi utálkozunk, elfordulunk, és jaj, csak ne kelljen szóba állni velük-mondattal menekülünk. Nem is értjük, hogy lehetne szeretni másokat csak úgy.
Bántani, becsmérelni azonban mesterfokon tudunk.
A változásra óriási szükség van, és valószínűleg generációk kellenek ahhoz, hogy a dühödt tömeg ne mocskos szlogeneket skandáljon, vagy a nemi szervét markolászva artikulátlanul üvöltözzön, ha véleménye eltér a többiekétől. Elkeserítő és felháborító, ami hazánkban megy.
Meghalt egy fiatal fiú, aki még élhetett volna. És szégyellje magát mindenki, aki meg merte említeni a külsejét anélkül, hogy bármit is tudott volna róla.
Nincsenek szavak arra a fájdalomra, amit egy család megél ilyenkor, mégis vannak olyanok, akiknek semmi se szent. Csúnya világban élünk, és mást nem tudunk, csak reménykedhetünk, hogy lassan felnő egy generáció vagy kettő, amely tud kedves, empatikus és elfogadó lenni. Szüksége lenne már ennek az országnak a gyógyulásra, mert annyi a seb, hogy fájdalmában csak ordít és másokat becsmérel.
